Rosewater teszt

Mint azt fentebb írtam, egy alternatív vadnyugaton fogunk kalandozni, konkrétan Nyugat-Vespucciában. Érzésem szerint ebből egy univerzumot szeretnének létrehozni, mivel a Grundislav Games korábbi játéka, a „Lamplight City” is itt játszódik. Csak lazán van összekapcsolva a két játék története, így az egyik a másik ismerete nélkül is maradéktalanul élvezhető. Sokban amúgy ez a világ nem különbözik a valóságostól. Más nevek, helyszínek, fura gépezetek teszik „idegenné” a környezetet. No és persze sok az erős és okos női karakter, amit én egyáltalán nem éreztem tolakodónak. Komolyságát tekintve ne a „Volt egyszer egy vadnyugat” stílusára gondoljunk. A hangnem inkább egy vígjátékhoz áll közelebb, a cél a szórakoztatás. Ezt rögtön az elején meg is tapasztaljuk, a kissé félnótás léhűtő és tolvaj belépőjében, aki a városba érkezésünkkor fogad, vagy a helyi újság szerkesztőségének ablakán (nem véletlen) kizuhanó delikvens által. Ez a hangulat végig megmarad, de mint egy jó filmben, azért mélyebb dolgokkal is találkozhatunk (erről majd később).

Csak egy egyszerű melónak indult…

Az általunk irányított karakter-név szerint Harley Leger- az itteni újság, a Rosewater Post szerkesztőjének invitálására látogat ide, merthogy foglalkozásunkat tekintve újságírók vagyunk. Első feladatunk, hogy a városkába érkező vándormutatványos cowboyhőssel készítsünk egy interjút. Mint minden, ez sem olyan egyszerű, így egy verekedés előzi meg a találkát, aminek mi is aktív részesei leszünk. Ennek örömére felkérnek minket, hogy nem csatlakoznánk-e a társasághoz, mivel egy tudóst keresnek, aki a sivatagi laboratóriumában Nikola Tesla módjára ismeretlen energiák megcsapolását tűzte ki célul. Természetesen ahogy annak lenni kell, rejtélyes módon nagy hirtelenséggel eltűnt. Mi- megint csak természetesen- egy jó sztori lehetőségét megérezve szerkesztőnk engedélyével neki is vágunk a keresésnek.

Röviden ennyi lenne az alapszituáció, végig ezt a vonalat fogjuk követni. Elég unalmas klisének tűnik, de amivel kitöltötték ezt a keresést, az adja a játék igazi ízét.

Jelige: minden megoldás érdekel

Az első dolog, ami rövid idő után feltűnik, hogy vannak választási lehetőségeink. Például be szeretnénk jutni a meginterjúvolni kívánt személy előadására. Kipengethetjük a belépődíjat, ez a legegyszerűbb. Vagy megoldhatjuk „okosba”, amikor is a jegyszedő barátunk állítólag ellopott (persze, hogyne) zsebóráját kell visszaszereznünk neki. De akár ki is dumálhatjuk magunkat, vagy nemes egyszerűséggel ki is üthetjük az illetőt. Mindegyik megoldás a problémánkra, de nem befolyásolja a fő történetvonalat. Viszont némely későbbi eseményekre ez hatással van. A fenti példánál maradva, később kapcsolatba kerülünk azzal, akitől a zsebórát kellett visszaszerezni (vagyis visszalopni). Namost ha történetesen elcsentük az óráját, visszaszerezhetjük neki némi jutalom fejében. Vagy beárulhatjuk barátunkat, esetleg töredelmesen bevallhatjuk, hogy személy szerint mi csentük el az órát.

De van egyszerűbb is. Ilyen, mikor első cikkünket hozzuk össze. 3-4 mondat közül választunk többször is, ez lesz a cikkünk alapja, közben Harley belső monológját hallgathatjuk, ahogy írja a szöveget. Például: választhatunk, hogy megemlítjük interjúalanyunk segédjét, akinek igen nagy szerepe van a produkcióban, vagy sem. Igazából lényegtelen, mert szerkesztőnk ugyanazt mondja majd rá. (Bár lehet, van olyan változat, amiért többet fizet. Az összeset nem próbáltam végig.)

Ilyen és ehhez hasonló választási lehetőségekkel végig találkozni fogunk. Van, ahol csak az adott szituációban érvényesül a választás. Néhol, mint az első példában, hosszabb távon is érezzük a hatását. De néha csak annyi szerepe van, hogy saját szájízünk szerint választhatunk opciót. Nem olyan nagy horderejű változások ezek, mint mondjuk egy Heavy Rainben, vagy Slay the Princessben (valljuk be, ez nem egyszerű feladat). Azért jól meg vannak tervezve, illeszkednek a történetbe. Számomra ez azért volt szimpatikus, mert így az ízlésemnek megfelelően tudtam alakítani az események folyását, így jobban bele is tudtam magam élni.

Szeret… nem szeret…

Akkor itt térnék rá arra, hogy azért nem csak bohóckodunk végig, hanem a szereplők lelki világával is foglalkozunk. A játékban a fő karakterekkel (akik rajtunk kívül öten vannak) való viszonyunkat tudjuk ápolni. Ez kapcsolódik az előbb említett választási lehetőségekhez. Pl. egyik társunkkal olyan szituációba kerülünk, hogy őt jól bepalizzák, pedig figyelmeztettük. Ezt a többieknek elmesélhetjük úgy is, hogy mekkora balfék őkelme, vagy kegyesen elsiklunk eme tény fölött. Vagy beszélgethetünk velük, de akár helyette leülhetünk inkább olvasni.

A fő szál szempontjából ennek sincs jelentősége. Hat egyrészt arra, hogy menet közben milyen változó események jönnek velünk szembe, illetve az utolsó harmadban arra, hogy melyik két szereplő lesz mellettünk. Ez ugyancsak inkább abban segít, hogy a számunkra szimpatikus figurákkal alakítsunk ki jó viszonyt.

Amit még meg lehetett volna lépni, tovább színesítve a palettát, hogy valami románc is kialakulhatott volna közöttük (a mai világban még a klasszikus férfi-nő felállás sem fontos). De lehet, csak én játszottam túl sok Witchert és mások az igényeim. :-)

Mire gondolt a költő?

Mivel egy kalandjátékról van szó, beszéljünk egy kicsit erről az oldaláról is. Hogy konkrétabbak legyünk, egy klasszikus kalandjátékról van szó. Nehézségét és mennyiségét tekintve úgy középtájon helyezkedik el. Folyamatosan vannak feladataink, de ezek egyike sem olyan, hogy napokig kell rajta agyalnunk, mielőtt végigjátszást keresünk a neten.

Mivel alapvetően sokat fogunk beszélgetni, ez az alapja sok megoldandó feladatnak is. A helyszínek nem túl nagyok, ha mindenkivel beszéltünk már mindenről és mindent felszedtünk, megvizsgáltunk, általában meg is van a megoldás. Szerencsére a tárgyakat nem tolták túl, nem fogunk belefulladni a velünk cipelt limlomba. Így kicsit könnyebb is minden tárgyat kipróbálnunk, ha elakadnánk valahol. Nincs az az idegesítő dolog sem, hogy felveszünk egy lyukas lábost valahol, mert fél óra múlva nagy szükségünk lesz rá. Illetve egy-két helyen találkoztam ilyennel, de ekkor mondjuk kaptunk egy olyan megjegyzést Harley-tól, hogy nem tudja miért, de úgy érzi, szüksége van erre. Így mindjárt más :-) Azért egyszer volt olyan, hogy feltettem magamban én is a kérdést, hogy mi a búbánatra gondolhatott a fejlesztő?

Nem csak ennyiből áll a játékmenet, további lehetőségek dobják fel még a hangulatot. Van, hogy időre kell kiválasztanunk, hogyan is reagálunk le egy váratlan szituációt. Láttunk ugyan ilyet máshol is, de remekekül lehet vele fokozni a feszültséget-már ha bele tudod élni magad a jelenetbe. Amit hiányoltam, hogy többször lehetett volna ezt alkalmazni. Szinte kínálják magukat az ilyen lehetőségek, mint mikor váratlanul előkerül egy fegyver és döntenünk kell, mit is mondunk, hogyan cselekszünk. De ezeknél a helyzeteknél sokszor „végtelen” időnk van választani. Nem tudom, miért nem éltek ezzel a lehetőséggel többször.

Végül még megemlíteném a minijátékokat. Nem sok van belőlük (én még elbírtam volna párat), de a változatosság gyönyörködtet elv mentén haladva jót tesz az összképnek.

A történet fonala

Megemlíteném még az elbeszélés módját, mivel véleményem szerint ez is az egyik pozitívuma a játéknak.

Három fő részre tagolódik az elbeszélés. Az elsőben Rosewater városkájában és annak környékén járunk-kelünk. A helyszínek és a szituációk már itt is elég változatosak. Lesz itt kocsmai verekedés, indián rajtaütés, bepillantást nyerhetünk egy helyi szekta életébe, illetve ellátogathatunk egy furcsa laboratóriumba. (Itt találtam csak nagyobb logikátlanságot a feladatoknál. A laborba valahogy be szeretnénk jutni, de nem megy. A megoldás az lesz, hogy dinamittal berobbantjuk az ajtót. Na már most egy sivatag közepén álló földszintes épületről van szó, aminek az ablaki be vannak deszkázva. Ez olyan verébre ágyúval érzés volt.) Tehát már itt sem unatkozunk. Ez a szál akkor záródik le, mikor a keresett tudós lehetséges hollétéről szerzünk információt és szállítójárművet bérelve nekiindul csapatunk, átvágva Vespuccián.

A második rész ezt az utat fedi le. Igazából semmi köze a fő történetszálhoz, elintézhették volna egy rövidke átvezető videóval is. De mégis fontos és izgalmas része a teljes egésznek. (Kicsit olyan, mint a Gyűrűk Urában Bombadil Toma. A filmből kimaradt, mert kihagyható, de ezzel teljes a történet.) Szabályos menete van a napoknak: először a kocsiban kiválaszthatjuk, mit tegyünk, kivel beszélgessünk. Két interakció után belecsöppenünk valamilyen eseménybe. Ezek egy része véletlenszerű, másik része az alapján jön, milyen viszonyban vagyunk a többiekkel. Kellemes kis hosszabb-rövidebb szösszenet mindegyik és változatosak, nem egy kaptafára mennek.

A harmadik részben megérkezünk a célállomásra, egy nagyvárosba, ahol is visszatérünk a fő történetszálhoz és itt is fejezzük be azt. Ekkor már csak két társunk lesz, ezek személye megint csak attól függ, kivel milyen viszonyt ápoltunk korábban.

A játék hossza nekem több, mint 20 óra volt. Kevesebb idő alatt is végigvihető (nézve a Steam játékidőket), de én mindig megnézek mindent, illetve beszélgetek mindenkivel. Ha élvezetes a játék, ez nem időpocsékolás. Márpedig szöveg az lesz bőven. A rengeteg párbeszéden kívül találunk naplókat is, illetve Harley is vezet egyet jó újságíróhoz méltóan.

Külcsín...

Meglepődve tapasztaltam a leírásban, hogy a játék bizony 1280x720-as felbontásban pompázik. Ha az ember nem látta előzőleg a játékot, akkor ez alapján mást képzel. Azt el kell ismerni, hogy szép, de én még mindig inkább a pixelart stílusba tartozónak érzem. Ráadásul, mikor átvezetőket nézünk, akkor közeli képet kapunk a karakterekről, amik bizony már nem olyan szépek. Nincs ezzel semmi probléma, hiszen a fejlesztő is a régi stílusú kalandjátékokat kedveli és azokat akarja újra feléleszteni. Plusz rotoszkópos eljárással tették még élethűbbé a mozgásokat. De akkor is, nálam a szép, az mondjuk a Syberia.

Ami viszont mindenféleképpen pozitívum, hogy teljes szinkront kapott minden szereplő. Természetesen nem minden kis mellékszereplőt más szinkronizál, de egy jó színésznek ez nem probléma, itt sem tűnt fel. Jól végzik a dolgukat, erre nem lehet panasz. Vannak ismert szinkronszínészek (Cissy Jones (Firewatch, Call of the Sea) Dave Fennoy (The Walking Dead) Roger Clark (Red Dead Redemption 2) de őszinte leszek, nekem nem mondanak ezek a nevek sokat. Ezzel én amúgy is bajban vagyok, filmek terén is, úgyhogy ez inkább az én hibám. :-(

Zene terén átlagosnak mondanám, szépen megbújik a háttérben, semmi emlékezetes. Viszont van egy dal (amúgy az egyetlen a játékban), amit spanyolul adnak elő, az nekem szívembe lopta magát.

Utolsóként az újrajátszhatóságról ejtenék néhány szót. Hát, ez elég kérdéses. A választási lehetőségek miatt lehet e mellett dönteni. Tovább segíti ezt, hogy ha másodszorra indítunk új játékot, már segítséget kapunk ehhez olyan formában, hogy láthatjuk a karakterek hozzánk való viszonyát, illetve választhatunk az utazás során korábban véletlenszerű események közül. Esetleg még a teljesítményhajhászók is ösztönözve lehetnek, mert mindet egy játék alatt nem lehet megszerezni. Én mégsem vágok neki még egyszer, akármennyire is tetszett. A történetben nem fogunk olyan nagy változásokat tapasztalni, hogy ezért érdemes legyen újra nekifutni. Azért ez nem egy Heavy Rain.

… és belbecs

Mielőtt összefoglalnám az eddig elhangzottakat, szót kell ejtenünk a fejlesztőcsapatról, a Grundislav Games-ről. Ami igazából egy egyszemélyes projekt Francisco González személyében. Csak néhány emberrel dolgozik együtt. Szívügye a kalandjátékok, ezt a korábbi munkáiból is láthatjuk: Lamplight City, Shardlight, A Golden Wake, illetve a Ben Jordan sorozat. Ezeket nem ismerem, de végignézve az értékeléseket, látható a tudás és a fejlődés íve. Bizakodva várom a következő játékot, most már ha megkapom tesztelésre, nem fogok fanyalogni. :-)

(Érdekes, hogy mostanában spanyol fejlesztésű játékok landolnak nálam. Véletlen?)