Near-Mage teszt

A Gibbous egy hagyományos kézzel rajzolt point-and-click volt, aminek bizonyos részei jól működtek (a fejtörők például), ám valahogy a cthulhui mítoszt a vicceskedéssel nem igazán sikerült megfelelő arányban párosítani. Összességében nem volt rossz élmény, de semmi kiemelkedőt nem találtam benne már akkor sem, öt évvel később meg már alig emlékszem a cselekményre, csak a fontosabb szereplők maradtak meg a fejemben. És akkor ahelyett, hogy azt a formulát csiszolták volna tovább, inkább nekifeküdtek egy modernebb kalandnak, amibe igyekeztek kis szerepjátékos hangulatot csempészni. Aminél sajnos nagyjából ugyanazt érzem, mint az első játékuknál: kellemes, de nem több.

Vár a Roxfort… vagyis az Erdélyi Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

A helyszín ezúttal Erdély, egészen pontosan Segesvár, ahová a tinédzser Ilinca Vraja keveredik nagy-nagynénjének köszönhetően a nyári szünet alatt. A váratlan vakáció már csak az otthontól való eltávolodás miatt is pompás szórakozásnak ígérkezik a fiatal lány számára, ám Domnica néninek komolyabb tervei vannak: nemsokára beavatja Illyt, hogy az ereiben boszorkányvér csörgedezik és feltár előtte egy, az egyszerű emberek előtt láthatatlan átjárót egy másik világba, Rakusba, ahol lehetősége nyílik mágiát tanulni a helyi intézményben. Kell-e ennél több egy lázadó tininek?

A játék tulajdonképpen egy fantasybe csomagolt felnövéstörténet, amiben főhősnőnk felfedezi képességeit, megismerkedik egy számára ismeretlen világgal, próbál baráti kapcsolatokat kialakítani és hát igyekszik a sulit is elvégezni. Tiszta Harry Potter, nem? Csak itt baglyok helyett mitzkinek szállítják a postát, meg faji szempontból is egy igen változatos világot kapunk, köszönhetően a gazdag helyi folklórnak. És hogy ne legyen minden rózsaszín és habos-babos, miközben Illy az iskolapadot koptatja, különös dolgokra lesz figyelmes, mint például egy eltűnt könyvre az iskola könyvtárából, vagy épp egy titokzatos kultusz jelenlétére, és hát Illy pedig nem az fajta lány, aki visszautasít egy jó kis nyomozást, csakhogy a dolgok egy sokkal gonoszabb erőt sejtetnek a háttérben, mint amire a lány számít.

Mágia és modernizáció

A játékot amolyan modern kalandnak írják le a készítők némi szerepjátékos beütéssel, amire a narratívaközpontúság jellemző. Ez gyakorlatilag pontosan fel is vázolja, mire számíthatunk. Fontos tehát, hogy nem klasszikus point-and-click kalanddal van dolgunk, bár kétségtelenül tudjuk az egerünkkel is irányítani a játékot, azonban ez csak egy dolog. A Near-Mage modern olyan szempontból, hogy nem ad a játékos kezébe használható tárgylistát és emiatt a tárgykombinálás lehetősége sincs meg benne. Ez nem jelenti azt, hogy Illy nem szed fel semmit, mert azért gyűjtöget ezt-azt, de ha interakcióval lépsz valamivel és nála van már, ami kell, akkor magától megteszi a kötelezőt.

Ebből kifolyólag a legtöbb feladat leginkább abból áll, hogy megtaláljunk valakit vagy észrevegyünk valamit, esetlen kutakodjunk valahol, ami ráadásul javarészt kifejezetten kézenfekvő, pusztán egy-két feladatnál éreztem azt, hogy komplexebb gondolkodást igényel… mármint megtalálni, hova menjünk. Legtöbbször azonban még erre sincs szükségünk, ugyanis a program egy szerepjátékhoz méltóan kiírja az aktuális küldetésünket… na jó, feladatunkat, hogy hol és mit kéne csinálnunk, vagy legalábbis ebből az egyiket. Néha ugyan hagynak a ködben tapogatózni és nem kötnek semmi konkrétat az orrunk alá, de ilyenkor meg elég egyértelmű, merre is kéne keresgélnünk. Kihívás tehát hagyományos kalandjátékos szempontból nincs a programban.

Van viszont varázslat, aminek hat fő ága van (tűz, víz, szél, föld, lélek, vér), és amik hármas kombinációban tesznek ki egy rendes varázsigét. Ez annyit takar, hogy az első varázslatot azután tanulhatjuk meg, hogy elvégeztük a harmadik leckét, majd ezt további hárommal bővíthetjük, ha túlvagyunk a negyedik tananyagán, és így tovább. Az órák prezentálása amúgy ötletes, tulajdonképpen egy rövid közjáték, amiben elmagyarázzák nekünk az adott tan sarkpontjait, amit vissza kell mondanunk, hogy felfogtuk, miről van szó. Mivel ezeket a történetben szétszórva kapjuk meg, a sorrendet pedig magunk válasszuk, a játék bizonyos pontjain eltérő varázslataink lehetnek, mint más játékosoknak, és ezek kihatással lehetnek egyes kisebb feladatok megoldására – no meg a morális iránytűnk, milyen igét alkalmazunk –, mert hát a nagy rejtély felgöngyölítése közben egy csomó egyéb tennivalónk is lesz. Tapasztalatból mondom, hogy sajnos a végkifejletet alapvetően ezek nem viszik másik irányba, de egyes szereplők sorsára kihatással van, egy-egy szituációban mihez folyamodunk. A játék során sokszor éreztem azt amúgy, hogy valami egyszerű szerepjátékkal játszom, amiben ide-oda császkálok a küldetés teljesítése érdekében, csak épp egy kézzel rajzolt point-and-click kalandot nézek közben.

Mágia? Mi baj lehet?

Hol itt hát a gond? Az a baj, hogy több ponton is; maga a játék ugyanis játéktervezés szempontjából még érlelődhetett volna. Kezdjük a történetvezetéssel, ami egy érdekes, bár nem túl eredeti felütés után jó ideig elég döcögősen halad, és elég céltalannak tűnik, mert nem látni, merre indul el a történet. Amikor kiderül, miként kapcsolódik a Near-Mage a Gibbous világához, az helyre rántja kicsit a dolgokat, de nem változtat a tényen, hogy alapvetően nem csinálunk mást, mint helyszínről helyszínre rohangálunk – illetve gyorsutazunk, mert a készítők okosan beletették ezt a funkciót, bár egyes belső helyszíneken nem működik –, ahol valakivel vagy valamivel interakcióba kell lépnünk.

Maga a varázslatokra épülő rendszer sem olyan izgalmas, mint vártam, talán mert szinte mindig tudunk az igék nélkül is boldogulni, bár kétségtelen, hogy az a játékos döntésén múlik, mennyire merül bele ezekbe a dolgokba, mindenesetre itt-ott figyelmeztetik Illyt, hogy nem biztos, hogy szerencsés ész nélkül mágiához folyamodni. Emellett megkapjuk a repülés képességét is, csak hát ennek semmi értelmét nem láttam, mert sosem kellett használnom.

Döntéseink amúgy megkönnyíthetnek vagy épp megnehezíthetnek egy-egy későbbi szituációt, ez rendben is van. Azonban az apró-cseprő feladatok közül szerintem maximum egynél gondolkodtam kicsit, hogyan is oldjam meg, mi lenne a jobb megoldás, szóval a program nem rakott nagy morális dilemmák elé, holott azzal lehetett volna súlyt és mélységet vinni a cselekménybe. Ami szerencsés, hogy bár a humort nem vetik meg továbbra sem a készítők és a játék a maga módján továbbra is debil olykor-olykor, mégsem fáraszt le úgy a hülyeségeivel, mint anno a Gibbous.

A két város és az iskola sok-sok helyszínből áll, ám főleg Rakus néha kész labirintusnak tűnik. Ezeket legalább szépen megrajzolták és teletették egy csomó figurával, ami egyrészt remek, mert tényleg úgy érzed, hogy élettel van tele a város (na jó, ez a sok élőhalott lény mellett talán kicsit erős megállapítás), másrészt elsőre azért el lehet veszni a sok egymondatos háttérszereplő között, akiknek amúgy a játék szempontjából abszolút de semmi jelentőségük nincs. Stílusilag amúgy különbözik a Gibboustól, hagyományos rajzfilmesebb, mondhatni akár, hogy meseszerűbb annál, ami a szereplőkön túl a hátterek megrajzolásában ütközik ki igazán.

Ami nem tetszett, azok a közeli snittek a beszélgetésekkor. Mivel Illy kinézetét testre szabhatjuk – aminek amúgy értelme nincs sok, de legalább még egy kis szerepjátékos DNS –, róla ilyen szegmensek nincsenek (és ezért átkötő videókra se nagyon számítsunk), csak azokat látjuk, tulajdonképpen az ő szemszögéből, akikhez beszél. És hogy mi a gondom? Hogy az első, szülőkkel folytatott beszélgetést követően a szájak animálásán túl gyakorlatilag semmihez nem nyúltak ezeknél. Hiába változik a karakter mondandójának a tónusa, az arcán nem látszik semmi érzelem, kvázi állóképeket használtak, amit a következő videó kiválóan szemléltet:

Nem tudom, ez tudatos koncepció volt-e vagy spórolás (utóbbira tippelek), de furán nincs összhangban így a kép és a hang. A futás animációja is igen darabos, amitől lesz egy – nem jó értelemben vett – komikus jellege; hát ebből is illett volna többet kihozni ennyi év fejlesztés után, főleg, hogy a szereplők meg a hátterek kinézete tök jó! Sajnos a szinkronnal sem vagyok 100%-ig kibékülve; összességében nem rossz, az akcentusoknak ráadásul különösen megvan a bája, de sokszor érezni, hogy relatíve kevés színész jutott a szerepekre, és nem igaz sikerült egyedi karakterekké formálniuk a játszott figurákat. A zene ellenben kellemesen mágikus és játékos, a célját tökéletesen kiszolgálja. Az meg külön poén, hogy a teljesítmények nevei közt dalcímeket fedezhetsz fel! Jár is érte a pacsi!

Felvételizzünk vagy inkább hagyjuk?

Úgy látszik, másodjára is sikerült kicsit befürödnöm a csapat kapcsán, pedig az előzetesek alapján nagyon kíváncsi voltam a Near-Mage-re, ám számomra nagyobb lett a füstje, mint a lángja. Egyszerűen sok minden nem működik olyan jól, mint működhetne: a játékmenet sekélyes, a döntési lehetőségek szintén, a szabadon összerakott mágiarendszer is inkább csak hangzatos, mert a végére úgyis megkapsz mindent. A szerepjáték jelleg nem túl hangsúlyos, a grafika ugyan szép, de az animálás teszkógazdaságos, a történet sablonos és döcögős, de egynek jó. Ellenben a világépítés és a hangulatkeltés jól működik: élmény volt ebben a varázslatos világban időzni kicsit. Emiatt mondom leginkább, hogy érdemes nekifutni a játéknak, még talán akkor is, ha amúgy a Gibbous annyira nem is tetszett, mert a közös világot leszámítva azért nagyon más ez a friss cím. Ettől függetlenül nem lenne rossz, ha legközelebb inkább már valamelyik kipróbált receptet finomítanák, minthogy megint idegen terepre tévedjenek.