Moses & Plato - Last Train to Clawville teszt

El szeretném mondani az elején, hogy a cikk spoilermentes, csupán néhány későbbi eseményre utalok, de ez nem lő le semmi poént (értitek, nem lő le – bocs, ez gyenge volt, én kérek elnézést), mindenki nyugodt szívvel végigolvashatja.

Aki ismeri Agatha Christie munkásságát, azon belül is a Gyilkosság az Orient Expresszen című krimit, nem hiszem, hogy rögtön ne arra asszociálna a játék kapcsán. Jómagam is így jártam, mivel egy ideje újra kezdtem olvasni/hallgatni Christie műveit. Megnyugtatok mindenkit, hogy nem egy átiratot kapunk. A hasonlóság csupán a vonaton történt gyilkosság és a társaság kényszerű összezártságában fedezhető fel.

Az első markáns különbséggel rögtön az elején szembesülünk, mivel in medias res (most itt a haszna, hogy ilyen kifejezéseket tanultunk az iskolában) indul a történet, rögtön a gyilkossággal (addig jó, amíg nem az ora et labora elve köszön vissza - Trish). Ráadásul az első számú gyanúsított pont Moses. Nem sokkal ezután visszaugrunk a kezdő eseményekhez, innen pedig már időrendben haladunk előre.

Röviden elmesélném az alapot. Nyomozópárosunkat megbízzák a stowoniai nagykövet kíséretével, aki Clawvillbe utazik, hogy a két nemzet közötti béketárgyaláson részt vegyen. Az eddigi, folyamatos háborúskodással telt időszak után most ez a békekötés végre enyhülést és megnyugvást eredményezhet. Nem kell ecsetelni, hogy a nagykövet meggyilkolása milyen következményekkel járhat. Tehát amíg célba ér az expressz, meg kell oldani az ügyet és így talán elkerülhető a háború.

A történet műfaja alapvetően krimi, amit nem olyan egyszerű jól megírni. Kell az egyensúly, hogy folyamatosan adagoljuk az információt, de ne annyira, hogy kitalálható legyen a megoldás. Sok műben tapasztalható az, hogy csak a végén kapunk olyan kulcsfontosságú dolgot, ami nélkül egyszerűen korábban esélyünk sincs minden ok-okozati összefüggést átlátni. Egy ilyen történet lehet jó, mert közben bennünk is megfordul kismillió variáció az addig feltárt tények alapján, megindul a fantáziánk, spekulálunk, gondolkodunk. Ezt úgy érzem itt is megkapjuk.

Az összezárt kis csoport egyenesen kell, hogy hozza magával azt, hogy mindenki gyanúsított. Így tartható fent a feszültség és a bizonytalanság az játékosban. Itt ráadásul a nyomozók sem kivételek. De ezt nem igazán éreztem minden utas vonatkozásában, többeknél ez erőltetettnek tűnt. De pozitívumként említeném, hogy az utaslista menet közben kibővül két emberrel állattal, akik ugyan nem lehetnek elkövetők, de gyanúsan viselkednek. Mindezzel tovább bonyolítják az eseményeket, de a jó értelemben - ezt szeretjük.

Azért a történetvezetés nem tökéletes. Már az elején van egy olyan momentum, ami a későbbiekben elsikkad és csak a vége felé jön újra elő. Pedig érezhető, hogy fontos szerepe lenne. Ettől egyáltalán nem lett rossz, akár ismertebb filmeknél, könyveknél is találkozunk hasonló történetmesélési technikával.

Térjünk rá, hogyan is tudunk haladni a bűnügy felderítésében, vagyis a játékmechanikára. Aki ismeri már a Csirkekopókat, annak nem lesz újdonság, nagyjából ugyanazt a vonalat követi. Alapvetően egy vizuális regénnyel van dolgunk, amit kalandjátékos elemekkel tettek interaktívvá. (Itt jegyezném még meg, hogy a fő irányvonal nem a nyomozáson van. Ne a Frogwares féle Sherlock Holmes játékként tekintsünk rá, itt máson van a hangsúly.) Nyomozóként egyik legfontosabb dolgunk, hogy kikérdezve az utasokat minden információt összeszedjünk, ami előbbre vihet. Hogy ne legyen egyszerű a dolgunk, adott időkeretünk van, így egy epizód (ami egy kulcsmomentumnak nevezett esemény zár) alatt csak véges számú állattal beszélgethetünk. Igazából ez nem jelent problémát az előrehaladás szempontjából, mert a történetvezetés lineáris, nem okoz végzetes hibát, ha nem tudunk meg valamit. Ez igazából csak kerekké teszi a történetet, illetve mélyebben megismerhetjük általuk a szereplőket.

Bizonyos esetekben egyes személyeket akár ki is hallgathatunk. Ez ugyancsak a Csirkekopókban látottakhoz hasonló: a kihallgatott személy állít valamit, mi pedig dönthetünk, hogy hiszünk-e neki. Ha nem, akkor az eddig megismert tények közül ki kell választanunk azt, ami megcáfolja az állítást. Ilyenkor még vissza is olvashatjuk a párbeszédet (erre más esetben nincs lehetőség, de nem is hiányzik ez a funkció). Hogy helyesen döntöttünk-e, az egy számlálón látható. Kudarc esetén sincs probléma, mert a történet folyik tovább. De ha maximalisták akarunk lenni, vagy érdekelnek az apró részletek, akárhányszor újra kezdhető a kihallgatás. A fejlesztők részéről ez is egy tudatos megoldás. Egyrészt igény volt rá már a Csirkekopókban is, másrészt csak azért betöltögetni egy állást újból, hogy jobb eredményt érjünk el, teljesen felesleges. Egy huszárvágással így megoldották a dolgot.

Nyomozónk nem csak a beszédét, hanem érzékszerveit is használja. Fülel, néz és szagol. Amikor ilyenre adódik lehetőségünk, az erre szolgáló ikonok jelölve vannak. Ugyanígy jelölve vannak azok a pontok, amikkel interakcióba léphetünk, így nem kell pixelvadászatot tartanunk (bár mazochisták ezt ki is kapcsolhatják).

Minden nap végén rendszerezni kell gondolatainkat a megismert információk tükrében. Ehhez rövid mondatokat kell összeállítanunk, illetve ezeket társítanunk a szereplőkhöz. Ha figyeltünk, nem lesz nehéz feladatunk. Segítségünkre van a nyelvtan is, mert sok szövegpárosítás értelmetlen, így azok rögtön kihullanak.

Van még tárgylistánk is, ahol teljesen térben forgatva nézhetjük meg az adott tárgyat. Itt egy kérdőjellel jelölve van, hogy ha vizsgálódásunk által valami meg tudunk állapítani. Ehhez a tárgyat megfelelő szögbe kell mozgatni. Hangulati elemként jól funkcionál, de sajnos csak kevés van belőle.

Moses minden információt elraktároz, amihez mi is bármikor hozzáférünk. Ez az úgynevezett elmekertben található, ami nyomozó rókánk fejében létezik csak. (Plato ugratja is ezzel, mivel Moses álmában beszélve kikotyogja létezését). Ez egy ötletes megoldás a napló, vagy jegyzetfüzet helyettesítésére. Belépve ide a környezet hangjai elmosódnak, mintha tényleg a fejünkben lévő információkra koncentrálnánk. Négy részre osztható a „kert”, amit szobrok jelképeznek. Egyik a szereplőket, illetve azokról egy rövid ismertetőt tartalmaz, amiben a korábbiakban megszokotthoz hasonlóan az állat valós faja is szerepel latinul (aki még nem ismeri a pusztai macskát, vagyis Otocolobus manul-t, nézzen utána, nem semmi a kinézete).

A másikban a Vadvilág helyszíneiről kapunk leírásokat. Harmadikban találhatóak a megválaszolásra váró kérdések. Ezek után lakattal jelölt sávokban látszik, hány információmorzsa tartozik hozzájuk. Az utolsó helyen a megismert szereplők egymáshoz való viszonyát tudjuk vizualizálni. Akik között kapcsolat van, összeköthetjük őket, jelölve, hogy milyen viszonyban vannak egymással: szerelmes, gyűlöletes, stb., valamint kijelölhetünk egy fő gyanúsítottat. Hogy őszinte legyek, ezt a részt nemigen használtam.

A játék nem is erőlteti, az ennek használata nélkül is végigvihető. Ugyan megpróbáltam feltérképezni a viszonyokat, de kevés sikerrel. Egyrészt ezek folyamatosan változnak, ahogy tárjuk fel a mélyben megbúvó tényeket, másrészt a megoldáshoz sem vitt közelebb ugyanezen okból. Hogy esetleg van-e valami egyéb következménye, ha mindenki egymáshoz való viszonyát helyesen jelölöm, nem tudom. Nem volt türelmem ezzel foglalatoskodni. Úgy érzem, ez egy kihasználatlan opció. Talán nagyobb teret kapott volna, csak nem volt idő kidolgozni, beleépíteni a játékmenetbe.

Az élmény folytonosságához a mentési rendszer is jól passzol. Nem kell megállnunk, menüben turkálnunk. A lényegesebb pontok előtt automatikusan elmentődik az állásunk. Mivel alapvetően lineáris a történet (nem számítva azt, hogy kiket kérdezünk ki az adott időszeletben), felesleges visszatöltenünk régebbi állást. Ha mégis meggondolnánk magunkat, az eddig meglévő fejezetek kezdetére ugorhatunk, tetszőleges sorrendben. Ennek inkább a kimaxolásoknál, vagy a trófeák megszerzésénél van jelentősége. Ezen okból engem nem ingerelt újbóli végigjátszásra.

Mint ahogy említettem, nem csak egy vizuális regényről van szó, helyet kapnak a klasszikus fejtörők is. Ezek inkább csak színesítik a játékot. Van itt kirakósdi, trükkös mechanikus dobozka, elixírkeverés, kódfejtés. Nehézségből minden szinten kapunk valamit. Van, ahol csak tekergetünk, amíg ki nem jön a megoldás, ezt félálomban is megcsinálhatjuk. De ott az említett doboz, aminek a kinyitása előhozta a régi érzéseket. Nekiállok, próbálgatom, nem megy, idegbajt kapok, na végre megvan, már megint nem tudom mit csináljak, mindjárt kilépek, azért sem hagyom félbe, stb. Ez egy teljesen három dimenziós doboz, amit forgathatunk kedvünkre.

Fokozatosan haladunk a kinyitásában, egymást követik a mechanizmusok. Pl. megnyomok valamit, kiszedhető lesz valami a másik oldalon, ami majd egy harmadik helyre lesz beilleszthető. Ötletes és a készítők elmondása alapján akár a valóságban is elkészíthető lenne ez a doboz. Mindenesetre ez volt az egyetlen feladat, ahol huzamosabb ideig állt a játék. A másik az elixírkeverés volt. Ott az első hiba után kapunk könnyítést, de nem jól értelmeztem a megoldást, így itt is volt egy rövidebb üresjárat. Összességében pont passzolnak ezek a játékstílushoz: megtörik a monotonitást, némi gondolkodásra késztetnek, de nem törik meg a folytonosságot annyira, hogy frusztráló legyen.

Van még egy minijátékunk, egy kártyajáték. Ez is illik a képbe: a szabályai könnyen megtanulhatóak, el lehet ütni vele az időt. Ki is hagyható, a történetre nincs befolyással.

Akik már ismerik a Wild Gentlemen munkásságát, tudják, hogy egy univerzumot szeretnének létrehozni, ami felé jó úton haladnak. Ebbe tartozik bele a két Csirkekopók, a Zipp’s Café, illetve majd az egészen más vizekre evező WILD Tactics (amit személy szerint nagyon várok). Már korábban kifejtettem, hogy ez az antropomorf állatosdi nekem nagyon bejön. Itt is jól passzolnak a szereplőkhöz az adott állatok, mondhatni tipikusak: arisztokratikus báró a perzsa macska, nyomozó tibeti róka (bár a rókák nem is olyan ravaszak a valóságban), kegyetlen hadúr tigris, stb.

Még egy pillanatra visszatérve a Csirkekopókra: a sok hasonlóság mellett az egyik fő különbség, hogy kevésbé sötét tónusú. Egyáltalán nem egy noir történettel van dolgunk. Ugyan itt is történnek gyilkosságok, tragédiák, kegyetlen, múltbéli események, de a tálalás vidámabb felütésű, kevésbé nyomasztó.

A hab a tortán, hogy szinkront is kaptak a szereplők, méghozzá elég színvonalasat. Anyagi okok miatt csak a fő párbeszédek lettek leszinkronizálva. Ez érthető, főleg annak fényében, hogy a költségvetésből igen nagy szeletet kíván ez a munka. Mindez legtöbbször jól van tálalva: pl. csak egyszavas „bemondást” kapunk a kiírt szöveghez („indeed”, vagy egy hümmögés, stb.). De előfordul az is, hogy megy a párbeszéd szinkronosan, majd egyszer csak elnémul és utána csak az írást kapjuk. Gondolom ez azért van, mert az első fele a párbeszédnek fix, a többi változó. Ilyen formán érthető, de játék közben furcsán hat.

Ha már magyar kötődésű játékról beszélünk, elvárás, hogy magyar feliratot is kapjanak a honpolgárok. Szerencsére ez megvan. Külön élvezet, hogy a sok poén, szóvicc csak a magyaroknak fog leesni, angolul nincs értelmük. De fordítva is igaz: az angol szinkronban is elhangzanak olyanok, amik nem átültethetőek magyarra. Jó, hogy figyeltek mindkét nemzetre. Ezt Varga Bálint Bánk, a játék producere és történetírója is mesélte, hogy ilyenkor duplán szokott gondolkodni, gyakorlatilag angol és magyar nyelven is írja a történetet.

Sajnos a szöveg terén is vannak kisebb hibák. Egy-két elírás nem gond, de van benne egy félrefordítás angolból, illetve egy helyesírási szabály is rosszul van alkalmazva, többszörösen is. Ez véleményem szerint könnyen javítható, bízom benne, meg is fog történni.