Life is Strange – Double Exposure teszt

A Life is Strange azóta egész franchise-ra hízott, amibe előzmények és teljesen másról szóló újabb epizódok is érkeztek (miközben átadásra került a fejlesztési staféta az amerikai Deck Nine-nak ), és csak tavaly ősszel jelent meg az első olyan folytatás, melyben újra elmerülhettünk mindenki kedvelt fotósleánya, a paranormális képességekkel megáldott Max Caulfield életének újabb fejezetében. Mivel ez a rész bőségesen kapott hideget meg meleget is, így csak nemrégiben, egy jelentősebb kiadói leárazás után mertem beszerezni és megtekinteni, hogy milyen is lett. Hogy aztán egészen pozitívan csalódjak benne, de erről majd később.

Nem csak a valódiban, hanem a játék világában is eltelt egy évtized, így Max immár felnőtt, 28 éves nő, aki miután hosszú éveken keresztül vándorolt egy bizonyos kékhajú lány társaságában (míg végül Chloe totál paranoiássá nem válva szakított vele, mert attól félt, hogy Max már akkor változtat a múlton, ha rosszul sül el egy beszélgetésük), egy vermonti kisvárosban, Lakeside-ban húzta meg magát, ahol fotóművészetet tanít óraadóként a helyi egyetemen, a Caledon Universityn.

Itt viszonylag kezd egyenesbe jönni az élete; a diákjai szeretik, új barátokra lel, és az időtekerési képességét sem kell már hosszú ideje használnia. Kénytelen lesz átgondolni, hogy ezen ideje lenne változtatni, ugyanis az itteni legjobb barátnőjét, a dékán lányát, Safit brutálisan meggyilkolják karácsony előtt nem sokkal. Max napokon át vonakodik használni a képességét, elvégre jól tudja, hogy az időutazás paradoxonai miatt könnyen nagyobb bajt okozhat vele, mint amennyi hasznot hajthat: sorsokat tehet tönkre, a legrosszabb esetben pedig megint olyan pusztító tornádó jöhet létre, mint amilyen 10 évvel ezelőtt a földdel tette egyenlővé Arcadia Bay városát (mármint, ha az eredeti játék két befejezése közül ezt választjuk kánonnak; ha meg a másik mellett döntünk, akkor Chloe halála feletti depressziója miatt nem hajlandó változtatni a történelem menetén).

Ellenben így egy igen rövid (de legalább drámai) történetről lenne csupán szó, ha csak azt kellene néznünk, ahogyan a lány felőrli magát, amiért nem tudta megmenteni egy újabb legjobb barátját, de szerencsére a képességei egy idő után megunják a huzavonát, és ha nem is a megszokott módon, de aktivizálják magukat. Max az egyetemi kertben búslakodva ugyanis hirtelen hallani kezdi Safi hangját, de mielőtt még az hihetné, hogy megőrült a gyásztól, kiderül, hogy ennél prózaibb oka van a dolognak: képessé vált ugyanis betekinteni egy alternatív világba, ahol a barátnője még él (és persze sok minden másként van, mint az itteniben). Aztán addig követi a másvilági hangokat és jelenéseket, míg arra is rájön, hogy bizonyos helyeken lehetséges átlépnie a két világ közötti határt, és bármikor ide-oda közlekedhet a kettő között.

Afölött érzett felhőtlen öröme, hogy újra láthatja Safit, nem tart örökké, ugyanis hamar kiderül, hogy a lány itteni alteregóját életveszélyesen megfenyegették, ezért Max úgy dönt, hogy megpróbálja kideríteni, ki akar végezni vele, és hogy ennek van-e bármi köze az eredeti világban történt gyilkossághoz. Így az utolsó Life is Strange inkább egy nyomozós kalandjátéknak mondható, mintsem egy szupererővel rendelkező lánnyal történő világmegmentések.

És hát van mit kinyomozni. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy jövünk rá, hogy a dékánasszony merőben egocentrikus lányát szinte csak az nem gyűlölte/gyűlöli, aki soha nem került vele valamilyen kapcsolatba (azért szinte, mert Maxen kívül jóban volt/van még a csillagászatért rajongó Mosessel, meg akadt néhány exe is az egyetemen, bár ők azért bármikor megfojtották volna egy pohár vízben). Azt, hogy kik nem komálták, és miért, arról nem regélnék most, mert kifejezetten életszerűen van felépítve, és szépen belesimul ez a szál a nagy egészbe. Van itt irigységtől kezdve a múltbeli szörnyű tettek szőnyeg alá sepréséig minden is.

Ellenben a játékmenetet már részletezném, bár nem egy rakétatudományról van szó. A sztori 95%-ában az egyetemet, mármint annak egy NAGYON kicsit csücskét fogjuk bejárni, amibe belefoglaltatik az udvar, két folyosó egy könyvtárszobával meg egy büfébe oltott aulával, a Snapping Turtle névre hallgató helyi romkocsma és Max lakása a kampuszon, plusz néhány kisebb-nagyobb extra helyiség, melyek létét megköveteli éppen a történet. Itt a jelenlévőkkel beszélgethetünk, megvizsgálhatunk kismillió dolgot, és megpróbálhatunk rájönni, miként görgethetjük előre a történetet (annyit mondjuk nem kell agyalni rajta, mert mindig megnézhetjük az aktuális tennivalókat Max naplójában).

Amiben ez több bármelyik hasonló játékhoz képest, az a két párhuzamos világ többé-kevésbé érdekes hasznosítása. Az alap, hogy bármikor közlekedhetünk közöttük, így ha az A világban nincs ott valaki, vagy nem kíván szóba állni velünk, akire éppen szükségünk van, akkor érdemes átsliderkedni a B-be, hátha ott más a helyzet. Emellett azt se felejtsük el, hogy bármikor átkukkanthatunk a másikba anélkül, hogy fizikailag átlépnénk oda!

Ez pedig akkor jön jól, ha mondjuk ki kell hallgatnunk egy beszélgetést (elvégre az abban résztvevők egy érdekes szót sem ejtenek, ha Max testiekben is jelen van közöttük), netalántán meglesnünk valakit, hogy mit csinál. Ehhez kapcsolódik a játék egyik legjobb feladata, melynek során betörve egy kollégánk irodájába meg kell találnunk egy bizonyos ott elrejtett tárgyat, miközben a nyomunkban lohol egy rendőrnyomozó. Így nemcsak a tárgy helyét kell megfejtenünk a két világ közötti járkálással meg leselkedéssel, hanem azt is így kerülhetjük el, hogy a rendőr lefüleljen bennünket. Kifejezetten feldobja a beszélgetős, nyomozgatós játékmenetet; kár, hogy elég ritkán van lehetőségünk hasonlóban részt venni.

A hat epizód során rengeteg karakterrel (bár azért szintén jóval kevesebbel, mint az első vagy a második játékban) hoz össze a sors, akikkel nemcsak szóban beszélgethetünk, hanem a mai modern világunknak hála, csetelhetünk velük a mobilunkon, vagy olvasgathatjuk a bejegyzéseiket a helyi szociálmédián, ami kábé a Fácsé és az Insta mutáns gyermeke. Szintén a mobilunkban megnézhetünk mindenkiről egy rövid leírást, és hogy Maxnek milyen a kapcsolata velük, ahogy bármikor fellapozható a napló is, ahol az eddigi történésekről olvasgathatunk bejegyzéseket (ha Chloe él, akkor az első néhány oldalon még arról is szó van, miként ment tönkre a szerelmük), melyekhez kellemes artworköket nézegethetünk illusztráció gyanánt.

Ahogyan fentebb írtam, szerencsétlen játék elégé vegyes fogadtatásban részesült a megjelenésekor. A legtöbben a dö kékhajú lány hiányát rótták fel, pedig ha belegondolunk, teljesen életszerű, hogy Max képessége lassan megmérgezte a kapcsolatukat az eltelt évek során (ahogyan a szülővárosuknak az időmachinációk miatti pusztulása és az aközben életüket vesztett családtagjaik hiánya sem tette könnyebbé a dolgot). Ami nekem személy szerint fájt, hogy minderről csupán csetüzenetekből, naplóbejegyzésekből és néhány rémálom szegmensből értesülünk (és ez utóbbi csak hang formájában történik, nehogy le kelljen modellezniük a grafikusoknak Chloe-t felnőtt formájában, modern kinézettel). Nagyon el tudtam volna viselni néhány flashback jelenetet.

Ahogyan egy jóval epikusabb, nagyobb téttel játszó történetet is. Jó, érdekes változtatás volt ez a gyilkosság utáni nyomozósdi egy kampuszon, hogy aztán az utolsó kettő fejezetben fejükhöz kapjanak a készítők, és rájöjjenek, hogy azért ez mégis csak egy Life is Strange, amiben a drámázás mellett mindig a középpontban szerepelnek a természetfeletti erők okozta bonyodalmak is. Kár, hogy ez csak minimálisan jelenik meg, sőt még nagyobb gond, hogy SPOILER az egész sztori csupán előjáték egy lehetséges folytatáshoz, amiben majd bizonyára kapunk mindenfelé látványos összecsapásokat Max és egy szuperképességgel rendelkező új villain meg annak csapata között. Sajnos a rajongók hisztije miatt rettenetesen fogyott ez a rész, így a Square Enix durva leépítéseket folytatott a fejlesztőcsapatnál, ezért nem lennék meglepődve, ha sose készülne már el ez a tervezett folytatás (pedig Max karakterfejlődése a végén arra is kitért, hogy most már hajlandó szembenézni a múltbeli rossz döntéseivel és beszélni Chloe-val, így végre ő is visszatérhetett volna, dehát ez van).

A Double Exposure alatt az ötös számú Unreal Engine duruzsol (mármint Pc-n és nagykonzolon, Switchen valami Ps2-es technológia lehet alatta, ahogy kinéz, de legalább tartja a 30 FPS-t abban a 800X600-as felbontásban…). Sajnos művészetileg most is a 2. részben bevezetett stílust kapjuk, így már megint gumifejű barbik rohangálnak a fotóreál-szerű helyszíneken. Évek óta nem tudom megérteni, miért nem az első rész cel shader utánzatát fejlesztették tovább. Magával a látvánnyal amúgy nincs gond, minden szépen ki van dolgozva, a szereplők mozgásán és arcmimikáján látszik a profi motion capture, és egy közepes gamer Pc-n is simán megvan fullHD-ban a 60 FPS High grafikai beállításoknál (bátrabbak összelegózhatnak egy 40 körülit is 4K-ban a beállításokban turkálva).

Külön kiemelném az RT-s árnyékokat, amik nemcsak kifejezetten szépek, hanem nagyon hangulatosak is. Van például egy fekete-fehér jelenet, amiben Max egy ágynak dőlve búslakodik depis muzsikát hallgatva, miközben a feje feletti lustán kavargó ventilátor árnyéka és a kint elhúzó kocsik lámpájának fénye kergetődzik a szobában. Szemkápráztatóan néz ki; valami ilyesmire találhatták ki a ray tracinges bevilágítást, nem a tükröződő pocsolyákra meg márványpadlókra. Bár az fura, hogy nagygépen hagyományos árnyékolás nincsen, így ha sebességet akarnánk nyerni azzal, hogy kikapcsoljuk az RT árnyékot, ne tegyük, mert olyan lesz a látvány, mint egy atomrobbanás délután háromkor: erősebb napszemüveggel is kiég tőle a retinánk, olyan világos lesz minden.

A széria mindig is híres volt a kiváló muzsikáiról, ami jelen esetben is elmondható. Külön kiemelném a főmenüben hallható számot, a licenszelt Someone Was Listening-et, ami a játék minden indításánál rögtön meg is teremti a hangulatot. Sztori közben ellenben csak ritkán fogunk énekes dalokkal találkozni, ezeket valamiért a romkocsmába száműzték, felosztva, hogy melyik világban szólnak chill lo-fi szerzemények, és melyikben szomorkásabb vagy éppen vérpezsdítőbbek. A szerzett trackek is fülbemászóak, bár sajnos azért nem közelítik meg a legelső rész legendás dallamait.

A szinkron természetesen minőségi munka, Max szerepében a sok év óta először visszatérő Hannah Telle brillírozik, bár mondjuk kár, hogy a minimálisan hallható Chloe-hoz nem kérték fel Ashly Burch-öt (vagy csak elfoglalt volt a kismillió egyéb projektje miatt). A többi fontosabb szereplő is jó munkát végzett, többször volt olyan érzésem, hogy egy sorozatot nézek, és nem egy játékot nyomkodok éppen.