Nem fogtok szeretni, de ha röviden kellene írnom, azt mondanám, hogy: nem. Hosszabban azért kifejtem alant, csak, hogy ne utáljatok annyira. A Fenimore Fillmore: 3 Skulls of the Toltecs-ra elnevezett új kiadás pixelpontosra megegyezik az eredetivel (csak jóval elmosottabbak most azok a pixelek), tehát most is a kissé magának való (felnőtt fejjel nézve tök pszichopata), a vadnyugaton szerencsét próbálni próbáló fiatalembert, a címadó Mr. Fillmore-t fogjuk irányítani. A sráccal még mindig az aztékok legendás aranykoponyái nyomában kajtatunk, ugyanis a fejébe vette, hogy azok segítségével fog jól meggazdagodni, hogy végre eltűnhessen a környékről. Ehhez pedig a bankrablástól kezdve, elcsalt pókerpartin át, a mexikói forradalom kirobbantásáig sok agyament hülyeségb… érdekességben kell részt vennünk.
Ami rögtön feltűnt, hogy a játék grafikája teljes mértékben megegyezik az eredetiben látottakkal, csak fel lett húzva a felbontása, meg rá lett dobva némi elmosás-effekt, hogy nagyjából úgy nézzen ki, ahogyan az emlékeinkben élt. A végeredmény sajnos a mai monitorokon nem túl szép, nem egy ESGRAN minőség. Főleg, hogy az animációk se lettek újrarajzolva, szörnyen darabos minden egyes mozdulat. Ellenben egy későbbi mobilos kiadás még szép is lehet, ugyanis Nvidia Shield/Moonlight varázslattal át-streamelve a tabletemre a játékot, egészen kellemesen néz ki a látványvilága a 10 colos kijelzőn. Ha valakit zavarna a mosottas kinézet, az a menüben két mozdulattal visszakapcsolhat az eredetire, mert a nagy pixel ugye, az szép :).
A grafika mellett az irányítás is maradt hagyományos point and click, mégpedig már az 1996-os megjelenéskor is kissé avittas „igés” formában. Akkoriban a legtöbb Lucasarts- és Sierra kaland jóval modernebb megoldást használt már, egy Neverhoodról vagy Broken Swordről nem is beszélve. A retró élményt az is fokozza, hogy semmi súgót vagy tárgykiemelő segítséget nem kapunk az új változatban sem, marad a jó öreg pixelvadászat és a nem lineárisan bejárható helyszínek körbekutyagolása a továbbjutás érdekében.
Maga a játék már 23 évvel ezelőtt se emelkedett ki nagymértékben a többi point and click alkotások sorából (a minálunk szinte tök ismeretlen Alien Incident, meg Orion Burger sokkal inkább megérdemelte volna a kultstátuszt). Egy nem túl nagy költségvetéssel dolgozó, kezdő spanyol nemzetiségű stúdió első nagyobb alkotásáról van szó, amit ma már indie-játéknak neveznénk, ha mostanában készülne. Ami miatt Európában mégis 180 ezer példányban értékesíteni tudták annak idején a kalandot, az valószínűleg egyrészt a 7 nyelvű (köztük a magyar) feliratozásnak, másrészt a vadnyugati témájának volt köszönhető. Ahogyan ma, úgy akkoriban is fél kezünkön meg lehetett számolni a korszakban játszódó játékokat.
A siker talán a totálisan debil humor miatt se kerülte el a kalandot, kevés olyan alkotás van, ahol mind az egyes feladványokban, mint a történeti átvezetőknél ennyire elgurult volna a gyógyszer a fejlesztőknél. Kár, hogy a sztori, meg amúgy minden más is sokszor fel van áldozva a viccelődés oltárán. Amennyire például gyerekként élveztem a Tapsi-hapsi színvonalán zajló beszélgetéseket, most annyira tudtam volna kaparni a falat miattuk, főleg, hogy a dumákat át se lehet ugrani, az arra szolgáló END gomb csak a szöveget nyomja át, a szörnyű minőségben felvett (amúgy meglepően jó színészi játékkal rendelkező) beszéd lelőhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy aki kitalálta a párbeszédrendszer működését ezzel a betűs módszerrel, annak remélhetőleg fenn van tartva egy külön bugyor a túlvilág déli részén valahol.
Jó, a fentiek egészen szubjektív dolgok, de az már nem, hogy a játékmenet rettenetesen vontatottá tud lenni, ha éppen nem tudjuk, hol és mit kéne csinálnunk. Mr. Fenimore eleve gyök-kettővel képes elvonszolni magát a képernyő egyik feléről a másikra (bár legalább az ajtókra kattintva van teleportálás), de néha az útkereső algoritmus megtud hülyülni, és „órákat” kell várnunk, hogy rájöjjön, ugyan mit is szeretnénk tőle. Például az Apacs Erődben az emeleten állva az udvarra kattintunk, a szerencsevadász cowboy barátunk nem a mellette lévő lépcsőhöz sétál, hanem a fél képernyőn átgyalogolva a túloldalról közelíti meg ugyanazt a lejárót. Ha ezzel együtt egy beszélgetés vagy egyéb esemény indulna a célba éréskor, akkor nincs mit tenni, meg kell várnunk, míg a csigasebességű kutyagolás lezajlik. ÉS ez már 2 évtizede is így volt. Ennyire azért nem kéne autentikus élményt nyújtania egy remaster kiadásnak.
Ehhez hozzáadódik, hogy az új kiadást is egy kicsi, de annál lelkesebb csapat hegesztette össze, így kisebb-nagyobb újabb bugokkal is találkozhatunk. Nálam például szeretett random módon kifagyni az egyes helyszíneken (főleg a Szalonban), másoknál pedig a magyar ékezetek megjelenítésével volt probléma. Szerencsére spanyol barátaink nagyban dolgoznak az újabb patcheken, így legalább az újonnan született hibák el fognak tűnni egy idő után.
Na, de akkor most jó játék-e a 3 Koponya vagy nem-e? A kérdést megválaszolni annyira nem egyszerű, ugyanis már az eredeti megjelenésekor is egy, a közepesnél éppen csak minőségibb kalandról volt szó, amit gyerekfejjel minden bizonnyal az indiánok és cowboyok, meg a rajzfilmes körítés miatt imádtunk mindannyian (meg azért, mert értettük a magyar feliratnak hála, a Discworld 2-t és a Toonstruckot meg nem). 2 évtized elteltével lekopik róla sajnos a nosztalgiázás rózsaszín felheje, és meglátjuk, hogy egy kissé esetlenül előadott, logikátlan fejtörőktől és fura történésektől hemzsegő, ma már interaktív rajzfilmnek is nehezen nevező kulimászt kapunk, aminek ellenben meg tud lenni a maga bája időnként, amivel a sok butasága ellenére azért néha képes odaszegezni a képernyő elé. Így elmondató, hogy a Fenimore Fillmore: 3 Skulls of the Toltecs egy majdnem jó játék, aminek a pontos megítélése tuti mindenkinél attól függ, hogy mennyire szerette az eredetit 1996 őszén.
Thank you for Gualbert Chataubrian and the Casual Brothers for the test version of the game.