Szerintem felesleges is azon agyalni, mennyire kell ezt a játékot komolyan venni. A válasz: semennyire; legalábbis, ha a történetet vesszük alapul. A kenyérfüggő (hát igen, nem minden noir-hős alkoholista) Kacsa Detektív ugyanis egy rendkívül „komoly” megbízást kap, amely során arra a kérdésre kell választ adnia, hogy vaj’ ki lopta el a rejtélyes megbízó ebédjét a munkahelyen. Mivel megtakarított pénzét a bérleti díj helyett kenyérre költötte, a kilátásban lévő ügy kulcsfontosságú a jövőjét illetően. Útja így hát a BearBus vállalat irodájába vezet (persze, a taxi is pénzbe kerül szegénynek), ahol először a szigorú recepcióson kell túljutnia, majd arra sem árt rájönnie, hogy amúgy ki a franc hívta fel az üggyel. A vállalatnál dolgozó állatokról persze kiderül egy és más, ahogy göngyöljük fel a megesett rémtettet, és ha szalámit nem is, vajat azért találunk jó néhány fül mögött.
Úgy látszik, az ex-asszony nem tolerálta függőségünket
A szeleburdiság természetesen az egész játékot átitatja, de hát mit is várhatnánk egy Happy Broccoli Games nevű csapattól? A teljesen kretén ügyhöz meglehetősen karikatúraszerű karakterek dukálnak, amire a rajzfilmes külcsín csak ráerősít. A szereplők ráadásul mozgó társasjátékbábuknak tűnnek, köszönhetően az őket körülvevő fehér peremnek. Hogy folytassam a prezentáció dicséretét, a zene a klasszikus noir-hangulatból gyökeredzik, mégis gyakran átjárja valami bohókás felhang, ami tökéletesen passzol a játékhoz. Akárcsak a szinkron, ami baromi jól sikerült, és felteszi a pontot az i-re.
Humornak sincs híján a történet, amely fő forrása az ügy abszurditása, de direkt poénok és utalások is akadnak. A töltőképernyőkön szereplő „érdekességeket” pláne nem szabad vérkomolyan venni - ezekért amúgy plusz pacsi jár, annyi sületlenséget sikerült bennük összehordani. A játék ráadásul díjazza, ha kicsit vandálkodunk, ami egész pontosan a szemeteskukák felrúgását takarja. Mindehhez pofonegyszerű irányítás társul, teljesen mindegy, milyen eszközt választunk. Még egy laptopbillentyűzeten is tök jól el lehetett mókerálni a játékkal.
A túl sok kávé álmatlanságot okozhat
A játékmenet középpontjában a nyomozás áll, a készítők egész pontosan de-duck-ciós játéknak aposztrofálják alkotásukat - ha fájt, én kérek elnézést a nevükben. Ami alapjaiban igaz is, csakhogy a megfigyelés legalább akkora jelentőséggel bír. Hiába, ha nincsenek meg a kulcsszavak, nem tudunk következtetéseket levonni. Azokhoz pedig csak úgy jutunk, ha mindent is szemrevételezünk, ami csak a látóterünkbe kerül, értve ezalatt tárgyakat, személyeket vagy magát a környezetet egyaránt. Sokszor egy külön képernyőn vizsgálódunk egy nagyítóval, hogy észrevegyünk apró dolgokat, jeleket. A program aztán jelzi, ha a felállított hiányos következtetéshez összegyűjtöttünk minden lehetséges szót, és tovább tudjuk görgetni a történetet, ami biztos fog tartogatni egy-két meglepetést mindenki számára.
Szerencsére többrétű segítséget is kapunk, hisz mégiscsak az alkalmi játékosok jelentik az elsődleges célközönséget. Egyrészt nem helyettesíthetünk be minden rubrikába bármit, csak az engedélyezett szavakat, amik egy adott logika alapján eleve szűrve vannak, pl. nevek, igék, helyszínek; másrészt a program jelzi, hogy hány szavunk nem stimmel - háromnál több; pont három; kettő, vagy kevesebb -, ami alapján sakkozgathatunk is, ha másképp nem megy a megoldás. Mondanom sem kell, a sztori előrehaladtával egyre kacifántosabb megállapítások kerülnek elénk, egyre több pótlandó kifejezéssel, így pusztán tippelgetésekkel egyre nehezebb sikereket elérni. De hát mi nyomozók vagyunk, miért tippelgetnénk?
Szókirakó, csak egy kicsit másképp
Hát azért, mert például egyszer-kétszer nem egészen volt egyértelmű, mire akar rávezetni a program, főleg, hogy az én agyam már előrébb járt, mint a detektív úré, aki még olyan apróságon szöszmötölt, amit én egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Kellett némi idő, mire leesett, hogy tök más oknyomozásra akar a játék terelni. Néha amúgy nem volt egyszerű a dokumentumokból sem levonni a következtetéseket, de már a Chronique des Silencieux óta tudjuk, hogy nem én vagyok a nyomozók krémje. Ám azzal ellentétben a The Secret Salami mégsem tudott eltántorítani attól, hogy megfejtsem az igazságot, és hosszú órákra a monitor elé szegezett.
Sok múlt azon, hogy a programot nagyon okosan építették fel. És most nem kizárólag arra gondolok, hogy a könnyebb rejtvényektől haladunk a nehezebbek felé. Nem, maga a nyomozás is tök logikus - például első dolgunk az irodában az ott dolgozók nevének és beosztásának megállapítása lesz -, az új helyszínek is megfelelő tempóban vannak adagolva, és szerencsére azt is felismerték a fejlesztők, hogy mennyi időt élvezetes egy ilyen játékmenetbe invesztálni, ezért nincs túlnyújtva sem. A 3-4 órás mókázást pedig igencsak korrekt áron számítják fel, ami számomra azért is külön öröm, mert nem egy frissebb indie címnél sikerült túllőni a tartalomért kért összeggel.
Na, most már biztos, hogy nem ez a fickó bérelt fel minket
Függetlenül a pozitív élménytől, azért lehetett volna némileg változatosabb a mű. Mindössze egy klasszikusabb kalandjátékos rejtvény akadt, olyasmiből elfért volna talán még egy-kettő. A vége felé pedig kicsit egymásra torlódtak a dedukciók, értve ezalatt, hogy amint megfejtettem valamit, már jött is a következő (mivel minden szó megvolt), aztán még egy, a felfedezés öröme így kissé háttérbe szorult. Amiatt meg értetlenkedtem kicsit, hogy egyes tárgyakról, személyekről adott szereplővel miért nem tudunk beszélni - vagyis hát a logika az, hogy mindenkinél pontosan hat téma oldható fel a történet előrehaladtával, ezért fixen kimaradnak kategóriák. Aha. De ez csak kötözködés részemről, a játék összességében remek szórakozást nyújt, és kezdő kalandoroknak is bátran ajánlott a megfelelő nyelvtudás ismeretében!
u.i.: Bár videóismertető ezúttal nem készült, az egyik podcastünkben meséltünk a demóval kapcsolatos élményeinkről, amihez képi anyag is társult.