Dispatch (majdnem) évad teszt

Elvileg igen, elvégre 1 millió példány kelt el belőle 10 nap alatt úgy, hogy csak a jövő héten láthatjuk meg, hova fut ki az évad sztorija. Ez pedig nagyon szép teljesítmény egy új csapat legelső alkotásától. Gyakorlatilag meg lentebb megtudhatjátok, hogy miért lett csudajó ez a móka, ami gyakorlatilag egy szuperhősös mese felnőtteknek, amiben egészséges szinten keveredik a sitcomok debil humora a sokszor már-már komor drámai fordulatokkal, meg persze némi diszpécserkedéssel.

A kaland hőse egy, a húszas évei végén járó fiatalember, Robert Robertson (a Breaking Badtől kezdve a BoJack Horsemanig kismillió helyről ismert Aaron Paul), aki jó ideje űzi a még a nagyapja által útnak indított családi vállalkozást, avagy bármiféle szupererő nélkül egy méretes robotruhát öltve magára Mecha Man néven püföli a mindenféle gonosztevőket meg villaineket.

Mint minden jóravaló hősnek, neki is megvan a nemezise, a Doctor Doom helyi változatának mondható Shroud (elvileg Matt Mercer személyesíti meg, de eddig még a csak cameo szerepben felbukkanó Ashley Johnson is több szöveggel rendelkezett nála), aki nemcsak mindenféle mocsokságra képes, hanem Robert apjával is végzett évekkel ezelőtt, ugyanis az általa feltalált modern robotruhát hajtó energiaforrásra, az Astral Pulse-ra fáj a foga egy nem részletezett okokból az arcát mindig fémmaszkkal takaró gonosztevőnek.

A játék pilotjának mondható első két rész legelején Robert kap egy fülest Shroud hollétéről, így be is vágja magát a Mecha-rucijába, és odacsörtet a rejtekhelyre, ahol aztán egyáltalán nem a tervek szerint zajlik le az összecsapás ő és az apja gyilkosának csatlósai között. A robotruha megsemmisül, az Astral Pulse-nak nyoma veszik, hősünk pedig több hónapnyi kóma után arra eszmél, hogy ezek nélkül nem nagyon mondhatja magát már szuperhősnek, és kénytelen lesz a „normálisak” életét élni.

Szerencsére megjelenik egyszemélyes megmentőseregként a helyi Supergirl, alias Blonde Blazer (Erin Yvette, akinek 121 szerepét sorolhatnám fel, de szerintem elég, ha annyit mondok, hogy ő volt Snow a Wolf Among Usban), és elmondja, hogy az SDN-nél, egy olyan szervezetnél dolgozik, ami mintegy speciális biztonsági szolgálatként szuperhősöket küld ki a megrendelőiknek. A hölgy szeretné, hogy Robert csatlakozzon a céghez diszpécserként, ami nemcsak abból állna, hogy a monitor túloldalán egy mikrofonba dumálgatva terelgeti a rábízott hősöket, hanem amolyan mentorszerepkört is betöltene, ugyanis az ún. Z-Team olyan egykori szupergonoszokból tevődik össze, akik megpróbálnak jó útra térni, és egyáltalán megtanulni, miként kell hősnek lenniük.

És ennyi az alapfelállás: Robert elmerül a munka világában, és miközben megpróbálja gatyába rázni a rábízott szedett-vetett csapatot, az SDN által a rendelkezésére bocsátott zseni szerelővel kábé csavarokként rakja össze a Mecha öltözék darabjait, meg terveket sző, miként tekeri ki Shroud nyakát, ha egyszer a keze közé kaparinthatja azt. Ja, meg azon kapja magát, hogy egyre gyengédebb szálak kezdik fűzni a már említett Blonde Blazerhez, vagy netalántán a vadóc láthatatlan lányhoz, Invisigalhoz (Laura Bailey, aki most sajna nem énekel olyan jókat, mint két éve a Stray Godsban).

Mert ugyebár, mint sok minden a program történetmesélése közben, ez is rajtunk, a játékoson múlik. Ugyanis, mint a jó öreg Telltale vagy akár Quantic játékokban, az idő egy nagy részében mozizni fogunk az elképesztően kinéző rajzfilm formájában kibontakozó sztorit bámulva, amelynek folyását a folyamatosan felbukkanó döntésekkel terelgethetjük a szánk íze szerint (vagy akár azzal, ha nem választunk ki semmit, de ritkán az a helyes megoldás). Persze, mint a múltbéli legtöbb ilyen alkotás esetében, most is leginkább apróságokról van szó, azonban akad néhány olyan major elágazási pont, amik miatt én egyáltalán nem javasolnám például, hogy jútúbon nézzük meg a cuccot, ahelyett, hogy kifizetnénk az egészen baráti árat érte. Én pölő sose tenném más kezébe azt a fontos kérdést, hogy BB-nek vagy Visinek csapja-e a szelet Robert.

Időnként jönnek szembe merőben látványos akciójelenetek is, amelyek során egyszerű QTE-t kell nyomkodni, ha nem kapcsoljuk ki ezt a menüben (tényleg nem bonyolultak ezek a jelenetek; én maximum akkor hibáztam, ha túlságosan elmélyültem a látványban, és nem vettem észre időben, hogy le kéne nyomni egy gombot, vagy kontrollerrel játszva elhúzni az analóg kart valamelyik irányba). Totálisan olyanok ezen részek, mintha valami nagy költségvetésű animációt néznénk a Netflixen vagy a Prime Videón. Látványosak, pörgősek, néha a humornak vagy a drámának sincsenek híján.

Sajnos most sétálni, felfedezni vagy tárgyakat hasznosítani egyáltalán nem tudunk; az egyetlen játékmenetbeli dolog a szabadon kalandozás, ami hiányzik a Dispatchből. Azonban nincs miért búsulni, mert kapunk helyette egy sokkal kreatívabb dolgot, a címadó diszpécserkedést. Amit már a jó félórás demóban is kedveltem, azonban el nem tudtam képzelni, miként lesz annyira érdekes, hogy a 8-9 órás teljes játékban ne unjon rá az ember. Hát úgy, hogy nagyon okosan részről-részre bonyolítják egyre jobban.

Alapvetően az a feladatunk, hogy a ránk bízott szedett-vedett csapat tagjai közül kiválasszuk, hogy ki melyik hirtelen beálló esethez siessen ki, megpróbálva megoldani azt. A feladatok egészen nagy skálán mozognak, legyen szó az olyan alap dolgokról, mint bankrablás, tűzeset a veszélyes anyagokat gyártó gyártelepen, macskák lehozása a fáról, egészen az olyan extrémig, mint a teljes várost sötétségbe borító áramszünet esetén valahogy csökkenteni a beálló káoszt.

Hőseink adatlapján láthatjuk, hogy miben erősek (van, amikor az eszükre, van, amikor az erejükre, netalántán a beszélőkéjükre kell támaszkodnunk), így, ha a feladatleírásban azt olvassuk mondjuk, hogy kisiskolásoknak kell előadást tartani a túlzott porcukorhasználat káros hatásairól, akkor olyan hőst küldjünk, akinek magas a beszéd és a charm értéke, és ne olyat, aki sebesen rohan, vagy jó a verekedésben.

Szerencsére a komolyabb esetekhez több embert is küldhetünk, minél nagyobb százalékban lefedve, hogy mekkora az esélyünk a sikerre. Ezzel érdemes lehet a későbbiekben taktikázni, ugyanis előfordulhat, hogy három hőst kérnek valahova, de elég kettőt küldeni, ha megfelelőek a statisztikáik, míg a harmadikat beoszthatjuk máshova. És egy idő után muszáj lesz így hazardírozni, ha minél több sikert akarunk elérni, ugyanis annyi hívás fog majd befutni, hogy nem biztos, hogy lesz elég emberünk hozzájuk, mert mindig meg kell várnunk, míg visszajönnek a HQ-ra, ahol még pihennek is egy kicsit. 

A harmadik fejezettől kezdve aztán kapunk olyan segítséget, hogy limitáltan, de felgyorsíthatjuk valamelyikük pihenését, az ötödiktől kezdve pedig a sérüléseiket is gyógyíthatjuk. Az utóbbira szükség is lesz, mert a legjobb szándékaink ellenére is sikertelen lehet egy-egy küldetés, ami sérüléssel jár a jelenlévő hőseink számára, akik így lassabbak lesznek, és tovább is kénytelenek pihenni. Ezzel szemben a sikeres feladatmegoldás meg XP-vel jár, amiből, ha elég összejön valakinél, erősíthetünk az alap tulajdonságai közül valamelyiken. Blonde Blazer időnként oktatást is tart, amire szintén elküldhetjük valamelyiküket, hogy új extra képességre tegyen szert.

Ráadásképpen, ha mindeközben unatkoznánk, időnként hekkelési feladatokba is bonyolódhatunk, melyek során kezdetben csak annyi lesz a dolgunk, hogy végigmegyünk egy lézerrácsos pályán, és feloldjuk az utunkba kerülő totálisan egyszerű akadályt. Ez részről-részre bonyolódik, lesznek ugyanis ellenséges hekkerek is, akik nem szívlelik a tevékenységünket. Ha elfogadtok egy jó tanácsot, sose hanyagoljátok ezeket a küldetéseket, ugyanis akad néhány olyan sztori rész, ahol durva hekkelési feladatokon kell limitált idő alatt átrágnunk magunkat. És ezeket még néha úgy sem könnyű abszolválni, ha eleget gyakoroltunk előtte. Anélkül meg totál esélytelen (bár annyira azért szerintem nem, hogy akadjon köztük, amit a statisztika szerint csak a játékosok 2%-a oldott meg sikeresen, oszt mégis akad).

A játékmenet egymástól merőben eltérő két része szerencsére nem a saját kis buborékjában létezik, hanem igenis hatással van az egyik a másikra. Nem akarok spoilerezni, de eléggé nem mindegy például, hogy kivel milyen kapcsolatot építünk ki a sztori közbeni döntéseinkkel. Avagy, ha felfejlesztünk valakit a csillagos égig, lehetőleg ne őrá bökjünk rá, amikor kénytelenek vagyunk kényszernyugdíjazni egy csapattagot.

Ahogyan már említettem, a játék grafikája egy elképesztően kinéző rajzfilm, ami valószínűleg 3D-ben, digitálisan készült, és utólag húzták rá ezt a modern cartoon-szerű kinézetet. A legelső képkockától az utolsóig üvölt a helyszínektől kezdve az animáción át, hogy roppant tehetséges művészek dolgozhattak rajta anélkül, hogy kénytelenek lettek volna visszafogni magukat finanszírozási okokból. Volt pénz manira, na. És még agyon is optimalizálták az egészet, abból kiindulva, hogy a minimum gépigénye egy 10 (!) évvel ezelőtti gamer PC legalsó szegmense. És ezt alá is írom, hogy igaz lehet, elvégre a tesztelésre kapott steames verzió első két fejezetét még a kínai Nintendómon játszottam végig, amiben egy Snapdragon 8 gen2 bújik meg; ennél pedig olyan 3 generációval vannak már arrébb a mai mobil csúcshardverek.

Aki figyelt, láthatta, hogy milyen híres színészek alakítják a főbb szerepeket, de az összes többi karaktert is vérprofik szinkronizálják, legyen szó akár az utcán elsétáló legutolsó NPC-ről. Sőt, néhol még különféle netes személyiségek is felbukkannak; ott azért majdnem kiköptem a kakaómat a TV-re, amikor őt meghallottam. Mindez valószínűleg annak is köszönhető, hogy miután Travis Willinghamet elhívták, hogy legyen az egyik hős hangja, annyira elképedt a készülő produktum minőségén, hogy közölte, hogy szeretné, ha az általa vezetett, egy csomó szinkronszínészt magába foglaló Critical Role beszállhatna a fejlesztésbe. A pontos dealt persze nem tudni, de ez nemcsak kishalom baromi tehetséges és neves színész közreműködését jelenti, hanem azt is, hogy az AdHoc nagyban nekilátott egy olyan játéknak is, ami a Legend of Vox Machina fantasy világában fog majd játszódni.

De ez még a jövő zenéje, így most inkább dicsérném a jelenbéli muzsikát. A főkomponista Andrew Arcadi volt, akiről annyit találtam a neten, hogy ez az első komolyabb munkája. Ennek ellenére nagyon hangulatos, fülbemászó, néhol némileg elektronikus OST-t rakott le az asztalra, amit érdemes külön is meghallgatni. Főleg, hogy ingyen elérhető a hivatalos csatornáján.

Ráadásul egyes jelenetekhez lincenszeltek külsős dalokat is, melyek szintén tök jók (meg van ugye egy totál direkte hamisan előadott karaoke szám is, amit a credits alá felénekelt a szinkronszínész teljes hosszúságban, mindenki nagy örömére). Érdekes koncepciónak érzem, hogy általában a komoly, komor vagy drámai jeleneteknél szól a szerzett muzsika, és a vidám meg feelgood részeknél a vásárolt nóták.