007: First Light teszt

Szerencsére a készítők nem vették félvállról az alapanyagot, és rögtön az első perctől fogva, mondhatni egy teljes értékű Bond-mozi vár ránk, profi színészi játékkal, vágásokkal, látvánnyal és pörgős jelenetekkel. És bár az írók egy teljesen új Bond-karaktert hoztak létre, hogy kábé azért megfeleljenek a mai igényeknek, ez sem tette tönkre az élményt, sőt, az új Bond (Patrick Gibson) teljesen korrekt módon volt képes restartolni lényegében a teljes szériát.

007 First Light - Launch Trailer

A történet egyik erőssége, hogy a fiatal és idealista Bond lassan és fokozatosan érik bele a szerepébe, és a sztori végére lényegében egy gyilkológéppé válik. Mindemellett a mellékszereplőkkel való megismerkedése is érdekes, gondolok itt M-re (Priyanga Burford), Q-ra (Alastair Mackenzie), Moneypennyre (Kiera Lester), vagy a többi 00-ás újoncokra. Számomra az is pozitív volt, hogy az írók aktuális, mai témákra építették fel a narratívát, így hát szerencsére nincsenek űrből lézerező főgonoszok, vagy a régi filmek sajátos, cicás Dr. Genyái. Helyettük inkább szociopata techmilliárdosokat, vagy a kriptocsalások és a mesterséges intelligencia árnyoldalait vonultatja fel.

Azonban mindezek ellenére, ha összességében tekintek magára a történetre, akkor egy kissé túlhúzottnak és baromira klisésnek érzem, ráadásul hiába a 20 órás játékidő, igazából egyik mellékszereplőt sem tudtam annyira megkedvelni, hogy ténylegesen érdekeljen, mi történik vele. Ezt mondjuk a legtöbb Bond-mozi sem volt képes megadni nekem, de én azért reménykedtem, hogy ezúttal ezt sikerül majd megugrani. Hát nem igazán sikerült, de erre még rátettek egy lapáttal főgonoszok ügyében is: véleményem szerint nagyon ritka, hogy Bond ennyire semmitmondó és gyenge antagonisták ellen harcoljon, ráadásul, már nem sokkal az elején nyilvánvalóvá válik, hogy ki is keveri a lapokat a háttérben, bárhogyan is próbálták az írók az egészet elmisztifikálni.

A Bond-filmekből híres lányok sem nyomnak szinte semmit a latban. Alig tudunk meg róluk valamit, illetve, mire végre érdekesre fordul a helyzet, illetve kezdjük végre megérteni, hogy mi a feladatuk a sztoriban, addigra meg eltűnnek belőle. Jó nagy kihagyott ziccernek tartom ezt, főleg, hogy Bond-történetről van szó.

A játék külső nézetből játszódik és rengeteg érdekes, ráadásul változatos helyszínt kínál a szlovák Magas-Tátra hegyeitől kezdődően egészen az Antarktiszig. A látványra és a pályatervezésre semmi panaszunk nem lehet, nagyon érezni rajta, hogy egy valódi, több milliós költségvetésű játékról van szó. A meglátogatott helyek jó része félig nyitott szerkezetű: amint megérkezünk, a játék ránk bízza, hogyan közelítjük meg a céljainkat, és több útvonalat is felkínál. A megoldás gyakran a lopakodás: sűrű növényzetben rejtőzünk el, csatornán mászunk fel, vagy a magasban, párkányokon araszolunk a falhoz simulva, miközben az őrök szeme elől próbálunk kitérni. Sokszor amolyan környezeti fejtörőket oldunk meg: információt gyűjtünk (például beszélgetéseket hallgatunk ki vagy magunk kapcsolódunk be, a párbeszédrendszeren keresztül megválasztva Bond reakcióit), tárgyakat szedünk össze, és álcákat használva jutunk be a tiltott területekre.

A fejlesztők egy új mechanikát, a blöffölést is a játékba építettek, ami lényegében annyiból áll, hogy Bond sármosságát kihasználva, szinte mindenből ki tudja dumálni magát. Papíron jól hangzik, de a valóság teljesen abszurd és tök logikátlan jelenetekhez vezet: Bond az ablakon keresztül beugrik egy szigorúan őrzött helyiségbe, az egyik őr meglátja őt, de Bond nem ijed meg, és egyből mondja, hogy: „csak az ételmérgezést jöttem kivizsgálni”. Az őr pedig, akinek egy ablakból bepottyant ellenőr teljesen normális dolognak számít, szépen az útjára engedi őt… De pár helyen a narratívába is bekúsztak sületlenségek. Például, amikor Bond és egy másik karakter egy-egy széken ülve fogságban van. Profi, mármint elvileg profi bérgyilkosok és zsoldosok őrzik őket, de miután Bond kiszabadul, és a két fickó bemegy a helyiségbe, észre sem veszik, hogy az egyik szék üres, inkább azon lepődnek meg, hogy Bond sorban kiüti őket. Értem én, hogy ez egy játék, és azt is, hogy valaki számára ez jelenti a szórakozást, mert vihoghat egy jó nagyot, de szerintem vagyunk páran olyanok, akiket egy ilyen annyira kiugraszt az élményből, hogy kell jó pár perc, mire újra vissza tudunk kapaszkodni bele.

Folytassuk egy másik fontos Bond-elemmel, az autósüldözéssel. Bármennyire is vártam, a teljes 20 óra alatt csak párszor kerülünk a volán mögé, és az üldözéses részek sajnos baromira szkripteltek, sínre tettek és súlytalanok lettek. Ebbe a motorcsónakos üldözés is beletartozik a játék végén. Na ott sem kellett azon izgulnom, hogy valamit elrontsak. Ha jól emlékszem, a végén már nem is használtam a fegyvert, csak az előre gombot nyomtam, és néha bele-bele korrigáltam az irányba. Ez a mechanika talán a játék leggyengébbike.

Vannak viszont más, sokkal jobban sikerült elemei is a játéknak, de azt azért érdemes leszögezni, hogy sajnos egyik sem lett teljesen kiforrasztva. Talán pont ezért nehéz belőni a játék zsánerét, mert van benne lövöldözős, lopakodós, kalandjátékszerű felfedezős, valamint az Uncharted-szériából megismert ugrálós-platformeres rész, de hogy valamelyik kitűnjön a többi közül, azt nem igazán mondanám.

A lopakodós részekkel például az a baj, hogy tök hülye az MI és nevetségesen egyszerűen ki lehet játszani bárkit. Ráadásul felszínes lett, mert még az elkábított ellenfelek testét sem lehet eltüntetni. Ezen felül opcionális, és semmi sem történik, ha inkább verekedéssel jutunk túl az adott helyszínen. Sőt, egészében véve abszolút mindegy, mert minden egyes helyszín egy hatalmas lövöldözős, üldözős, full akciós résszel végződik. Az is vicces volt, hogy a helyszínen tartózkodók felét kiütöttem, a többiek pedig mit sem törődve ezzel, folytatták tovább a dolgukat. De megtörtént az is, hogy pár méterre két őrtől kinyitottam az ajtót, miközben a rövid átvezetőben látni lehet, ahogy az őr ránk néz. Bond viszont csak bezárja maga mögött az ajtót: küldetés egy része letudva, mehetünk tovább. Igen, ez nem új keletű dolog, sajnos a legtöbb játékból ez köszön vissza, de azért mindannyiunkban él a remény, hogy egyszer végre valaki modern játékot készít.

007 First Light főcímdal – Lana Del Rey

A felfedezős részekkel az a baj, hogy ahogy a legtöbb AAA-játék (leginkább rád gondolok, God of War Ragnarök), teljesen hülyének nézi a játékost, és lényegében kihívásoktól mentesek ezek a részek: ugyanis vagy Bond, vagy az épp aktuális társunk, vagy maga a játék mondja meg, hogy hová kell mennünk, vagy mit kell csinálnunk, és teszik ezt mindössze pár perces, de merem állítani, hogy inkább másodperces tétlenség után. És ez azért idegesítő, mert igazából szó sem volt tétlenségről, hanem valódi felfedezést végeztem a helyszínen, érdekességek, vagy gyűjthető kártyákat keresve.

A színtiszta lövöldözős részek sincsenek a helyzet magaslatán. Bár meg kell hagyni, eleinte ezeket a részeket vártam a legjobban, mert ezek nyilván a legizgalmasabb részei a játéknak, viszont a kiszámítható ellenfelek, és az, hogy az egész fokozatosan átmegy egy átlagos fedezékes lövöldébe, egy idő után inkább frusztrálttá, vagy unalmassá tette az egészet. Igazából ezekben sincs sok kihívás, ami viszont pozitívum, hogy kevés a lőszer, ezért minden lövésünket jól át kell gondolni, és ha tudunk, akkor lehetőleg pontosan célozzunk.

És vannak ugye a platformerszerű ugrálós részek, amik néha jól, néha veszettül rosszul illeszkednek a narratívába. Sokszor éreztem úgy, hogy az egész csak lecsó és körítés, és hogy csak a játékidő meghosszabbítása miatt került az alkotásba. Aztán voltak pályák, ahol nagyon jól jöttek, és elismerően csettintettem, hogy ezt szépen megoldották. Véleményem szerint a játék nélkülük is túlélte volna, ráadásul elég vicces az is, hogy az óránk speciális funkciója mindig megmutatja, hogy melyik szikla, erkély vagy egyéb kiugrásba tudunk megkapaszkodni, ami meg ugye a kalandos részt öli meg, mert mindig tudni fogjuk, hová lehet ugrani és hová nem. Ezen felül néha egyenesen nyilak jelölik ki, hogy merre kell mennünk… vagy megöregedtem, vagy a fiatalok ennyire képtelenek tájékozódni, nem tudom, de számomra ez már erősen túlzás.

Ha már Bond órájánál tartunk, akkor érdemes erről és a többi ötletes kütyüről is pár szót ejteni, ugyanis ezek adják lényegében az alapját a játékmenetnek. A Q-óra hekkelésétől a méregfecskendős telefonon át a villanógránátos fülhallgatóig, a kémfelszerelés mind a lopakodásban, mind a harcban használható. Sokszor azonban annyira jól működnek, hogy ezek is szimplán kinyírják a kihívást. Nincs a játékban az a fajta meglepetést okozó játékmenet, amitől úgy érezzük, hogy: „jah, ezt a problémát én oldottam meg, mert agyafúrt voltam”. Bár egyes küldetések előtt mindig választhatunk, hogy melyik kütyüket visszük magunkkal, bármit is választunk, mindegyikkel könnyedén túljutunk a problémákon. Persze a választásunkat érdemes aszerint átgondolni, hogy a lopakodásra, vagy a közelharcra helyezzük majd a hangsúlyt.

Harcokból, mármint verekedős részekből rengeteg lesz. Először irtózatosan frusztrált, és úgy éreztem magam, mint annak idején, amikor a lucasartsos Indiana Jones and the Last Crusade-dal játszottam. Abban is tök béna voltam a verekedős részekben, viszont jelen tesztalanyunk verekedős mechanikáit egy idő után könnyedén elsajátítottam. Rájöttem, hogy nem kell túlgondolni, elég ha folyamatosan a sprint gombot, az előre kart és az X-et nyomogatom, és Bond egykettőre megoldja a problémákat. Azt azért fontos megemlíteni, hogy sokkal jobb, szinte összehasonlíthatatlanul jobb a verekedős mechanika a 007-ben, mint a legújabb Indiana Jones játékban. Ráadásul, itt kifejezetten zsigeri lett: Bond ütések, hárítások és látványos befejező mozdulatok széles tárházát veti be, a környezetet is felhasználva, akár az órájába épített lézerrel vakítja el az ellenfelét egy ökölharc közben. Az interaktív terep máskor is az előnyünkre fordítható, hiszen a felrobbantható hordók vagy a leszakítható csillárok is fegyverré válnak.

Eleinte azonban, ahogy említettem, elég sokat káromkodtam, de nem csak azon, hogy kilapítottak, hanem a checkpointok miatt is, ugyanis sokszor az aktuális feladat vagy pálya legelejére dobott vissza a játék, és kezdhettem a lopakodásos részeket is elölről. Nem tudom, hogy ez bug volt-e vagy sem, de egyébként azokból sincs hiány. A legidegesítőbb számomra a DLSS mód automatikus kikapcsolása volt. Ez szinte minden második checkpoint betöltése utána előjött, és az egész játékot indíthattam újra, ugyanis DLSS nélkül sajnos a 3070-esemen eléggé belassult szegényke. De olyan hibába is belefutottam, hogy amikor egy lézeres géppel kellett megolvasztanom néhány zárat, annyira bebugzódott tőle a játék, hogy hiába léptem ki ebből a minijátékból, a játék azt hitte, hogy még mindig benne vagyok. Ez azt eredményezte, hogy amikor futottam jobbra-balra Bonddal a helyiségben, a lézeres gép is velem együtt mozgott, de csak addig, amíg el nem akadt. Ez meg azt eredményezte, hogy Bond is elakadt a szoba közepén… Csak egy restart segített itt is.

Az említett mechanikákat tehát nem nehéz elsajátítani, és a 20 órás játékidő végére szerintem mindannyian „profin” állunk fel a játék mellől. Sajnos, mivel erősen narratív játékról van szó, nem tudom, hogy mennyien fogják csak a sztori miatt újra végigjátszani. Azonban annak, akinek 20 óra után is hiánya lenne, ott van a TacSim mód. Ebben a módban különböző pályákon kell végigmennünk, különböző kihívásokat teljesítve, amikért pontokat kapunk, amiket pedig vagy ruházatra, vagy az egyes kütyük fejlesztésére fordíthatunk. Ezen felül a világ többi Bondjával (játékosával) is összemérhetjük az ügyességünket, ugyanis a pályák és a kihívások elvégzésének gyorsaságát és eredményeit egy időmérős listán szépen kiírja nekünk a játék.