Iron Maiden és Halestorm a Papp László Sportarénában

Halestorm

Mivel szokás szerint késett a vonat, épphogy csak odaértem az Arénához 19:30-ra, amire a nyitózenekar Halestorm ki volt írva. Persze, mire eljutottam a helyemre (hát igen, ülőhelyet sikerült szerválni), már a harmadik számukat játszották, és elsőre meg is illetődtem az üvöltéstől, amit a frontember Lzzy Hale letolt a WATCH OUT!-ban. A zenekar nevét ismertem, de a munkásságukat nem igazán – biztosan hallottam már tőlük egy-két számot, de az általuk képviselt modern amerikai rockzene nem egészen az én világom.

Ellenben élőben jól elszórakoztam rajtuk, főleg, miután ráeszméltem, hogy vokál szempontjából kicsit extrémebb dalba trafáltam bele, a friss kislemezes nótának titulált Darkness Always Wins kifejezetten tetszetős volt már első hallásra is, ahol a hölgyemény megmutatta, mit tud. Lzzy amúgy arról is anekdotázott két dal között, hogy tizenkét éves kora óta nagy rajongója a Maidennek, és óriási megtiszteltetés neki, hogy előttük játszhatnak. Ez ám a szép beteljesedése egy álomnak.

A kis színpadrészen főleg Lzzy volt igazán elemében, rajta kívül a tesóját emelném még ki, aki látványosan püfölte a bőröket hátul. Nyilván színpadképük nem volt, de a Marshallok közé és fölé rakott fényekből kihozták, amit lehetett. A nagyjából háromnegyed órás program főleg az augusztusban érkező új lemezre és a ’12-es The Strange Case of…-ra fókuszált. Mit is mondhatnék még? Rajongójuk ugyan nem lettem, de lehet, felrakom őket a lejátszási listámra, úgysem árt néha kilépni a komfortzónából.

Iron Maiden

Az Iron Maiden iránti szeretetem több évtizedre nyúlik vissza, vicces mód a Carmageddon II-nek köszönhetően, amihez négy számot is licenceltek tőlük. Ugye, a mostani turné két szempontból is érdekes volt: egyrészt idén lesz 50 éves a zenekar, ami így leírva szinte hihetetlen, másrészt 42 év után Nicko McBrain dobos úgy döntött tavaly, hogy visszavonul a koncertezéstől, ami már csak a kora miatt (72 év) is érthető lenne, de az apropója ennél szomorúbb, korábban egy sztróknak köszönhetően átmenetileg lebénult a fél oldala, amiből csak részlegesen tudott felépülni. Örülök, hogy három éve a Groupamában még láthattam. Pont ezért került reflektorfénybe Simon Dawson dobos – akivel a főnök, Steve Harris már tizenéve tolja közösen a British Lionban –, akire óriási felelősség hárult, de jelentem, kiválóan teljesített. Nem akart Nicko lenne, a dobfelszerelése sem volt olyan grandiózus, de minden ütem ott volt, aminek lennie kellett, kicsit pörgősebbnek is éreztem összességében a bulit. Persze, sem zenész, sem zeneszakértő nem vagyok, biztos vannak vájt fülűek, akik majd elmondják, hogy mi miért nem volt az igazi. De a közönség fogadtatása példásan pozitív volt, a harmadik szám után természeten be is mutatta Bruce Dickinson az új társukat.

Korábban az énekes arról beszélt, hogy olyan új élményben lesz részünk, mint még soha, amiből többen azt szűrték le, hogy a dalok közt lesznek sosem játszott darabok, de utólag egyértelmű, hogy a látványvilágra gondolt. A háttérvásznakat felváltotta a hatalmas kijelző, ami kicsit modernebb vizekre terelte a Maiden legénységét, ez tény. Bizonyos daloknál, mint a Rime of the Ancient Mariner esetén tök jó kisfilmet kaptunk, amiben látszott, hogy volt munka, máskor ellenben csak egy-egy állókép volt némiképp animálva, ami tök jó volt, de amúgy semmi extra. Másrészt nem éreztem hatásosabbnak a digitálisan megjelent óriási Eddie-t a két turnéval korábbi robotként megépített változatánál, de pl. az Aces High színpadképe is menőbb volt szerintem valódi vadászgéppel. Magukhoz képest persze érdekes újítás, de mondjuk a KISS búcsúturnéján lenyomott show-hoz képest azért nem volt eget rengető ez a technika. Apropó, a zenekar kifejezetten kérte, hogy lehetőleg tegyük el a telefonjainkat, hogy a turné későbbi állomásait meglátogatóknak is az újdonság varázsával hasson minden, de a vetítőkre kirakott üzenet sajnos nem ment át mindenkinek. No mindegy. Azért megőrizve a hagyományokat, volt persze klasszikus értelemben vett pirotechnika, madármaszk, zászlólengetés és persze Eddie is tiszteletét tette a színpadon párszor.

Nincs mit kertelni, a banda őrületes energiával játszott még 70 felé is; egyszerűen lenyűgöző, hogy a Bruce-Steve-Janick trió mit leművel a színpadon. Oké, szigorúan véve már nem szántják fel a deszkákat, de mozognak, ugrálnak, pörögnek továbbra is rendületlenül. Dave és Adrian sosem voltak ilyenek, ezért nekik nem lenne fair felróni; ők épp eleget tettek hozzá a koncerthez csodálatos gitárjátékaikkal. A hangosítás összességében nem volt rossz ott, ahol ültem, pusztán az első három számnál éreztem, hogy Dickinson kicsit hátul van, de szerencsére ezt korrigálták aztán. Sajnos így pont a koncert legizgalmasabb része állt a legtávolabb a tökéletestől.

Megmondom őszintén, látva a legutóbbi turné meglepetéseit, a nyitányra be is tippeltem egy Be Quick or Be Deadet – ha már az első kilenc album volt beharangozva és az új dobosnak hála ennek a tempós darabnak sem láttam akadályát –, de ez persze nem jött be. Cserébe óriási meglepetésként ért a hangfalakból megszólaló The Ides of March, majd a Murders of the Rue Morgue intrója. Azannyát! Utána szünet nélkül jött a Wratchild, ami kicsit elcsépeltebb választás, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt is 2017-ben játszották utoljára, szóval érthető, hogy bekerült a koncertprogramba. A csoda azonban ezután jött, 26 év után felcsendült a Killers, aminek a mellőzését nem is igazán értem, hisz egy fantasztikus dalról beszélünk. Ezután visszább lépnünk egy évvel az időben és következett a turné beharangozására felhasznált Phantom of the Opera a debütalbumról. Ezen a ponton még úgy gondoltam, hogy igen, ez tényleg olyan koncert lesz, amiről beszélni fogunk még évekig!

Aztán jött a The Number of the Beast, aminél úgy voltam, jó-jó, nem csak a nagy rajongóknak kell kedvezni, meg amúgy is egy klasszikus dal. Főleg, hogy utána szintén rég nem játszott dalok érkeztek a The Clairvoyant / Powerslave / 2 Minutes to Midnight / Rime of the Ancient Mariner kvartett képében, bár egyik sem volt az a hű de merész választás, azt rögtön hozzáteszem. A Powerslave lemez amúgy is kapott már tisztességes megemlékezést a 2008/09-es turnén, és különben is ritka, hogy elhangozzék róla ez vagy az, így fölöslegesnek tűnt három dal rögtön egymás után, ellenben a Killersről játszott nyitóhármassal! A következő Run to the Hills felbukkanása borítékolható volt, bár a ráadásban számítottam rá, ha már az egyik soráról nevezték el a turnét. Utána viszont megint egy ritkán játszott nagy kedvenc következett, a Seventh Son of a Seventh Son! Fantasztikus volt végre élőben hallani ezt a gyöngyszemet, s bár relatív egyszerű háttéranimációt kapott, így is fagyos hangulatot árasztott, hehe. Szerintem sokkal jobb választás volt, mint a Rime, annak a dalnak valahogy a belassulós középrésze nem olyan jó, eléggé megtöri a ritmust, sokan el is indultak közben sörért. A Seventh Sonnak is van ilyen része, mégis jobban illeszkedik a kerek egészbe.

És akkor ezután került terítékre a The Trooper, aminél bennem megtört valami, ami a koncert végéig kitartott: már megint? Fantasztikus lemez a Piece of Mind, de nem igaz, hogy nem lehetett volna róla mást játszani; ha nem is egy sosem előadott Sun and Steelt, legalább egy Die with Your Boots On vagy egy To Tame a Land megérdelemte volna, hogy sok-sok év után bekerüljenek az élő műsorba! Sajnos innentől a program mellőzött minden meglepetést, mondhatni teljesen sablonos lett: Hallowed Be Thy Name és Iron Maiden a rendes blokk végén, majd a ráadásban egy Aces High, Fear of the Dark és végül a Wasted Years. Pedig a visszataps előtt még bíztam, hogy akkor valószínűleg megint a ráadásban hangzik el a Bring Your Daughter… a No Prayer for the Dyingról, mint anno 2003-ban, de ez csak vágyálom maradt, tehát az első kilenc albumról való szemezgetés csak annyit jelentett, hogy első hét + Fear of the Dark. Hát, csalódtam.

Nem vártam egynél több dalt a Somewhere in Time-ról, de azért abban bíztam, hogy nem a legkézenfekvőbbet kapjuk meg. Hasonlóképp az Aces High-t is sokszor játszották az elmúlt években, az is nagyon biztonsági játék volt, így megint pontosan ugyanazt a felét játszották el a Powerslave-nek, mint 16-17 éve. A Fear of the Dark lemezről meg kvázi bármi más jólesne a címadón kívül, hisz az egyik kedvenc anyagom tőlük! Mindegy, ez van, szerintem óriási ziccert hagytak ki a fiúk. Én ugyanis amondó vagyok, az ötvenéves jubileum alkalmából jó lett volna prezentálni egy-két olyan dalt, ami még sosem hangzott el, hogy az is extázisban menjen haza, aki mondjuk mindegyik turnén látta a bandát az elmúlt 20-25 évben.

Minden sirámom ellenére azért nagyon jól éreztem magamat, köszönhetően főleg a buli első két harmadának, de ha szívemre teszem a kezemet, a tavalyi Bruce Dickinson szólókoncert után nagyobb örömmámorban voltam, igaz, ott már az is kuriózum volt, hogy végre volt rendes turnéja az énekesnek a saját diszkográfiájából, így kvázi mindegy is volt, mit játszik. Hiába volt beteg, hiába lett megkurtítva a program, az szerintem nagyobbat ütött, mint ez. Hogy megyek-e még Maidenre valaha? Hát, nem hiszem, bár soha ne mondd, hogy soha. Viszont ha Bruce megint jön szólóturnéra, tuti nem hagyom ki!