Helloween: Giants & Monsters

Ugye, 2016 végén következett be az a csoda, amire sok ősrajongó várt: visszatért a bandába Kai Hansen gitáros-énekes és Michael Kiske énekes, akikhez a kétrészes Keeper of the Seven Keys képében a banda egyben legsikeresebb és legnépszerűbb időszaka köthető. Ezen lemezek hatása a mai napig megkerülhetetlen, gyakorlatilag egy új műfajt alkottak meg velük: az európai power metalt. A második Keeper után azonban Hansen a távozás mellett döntött, majd két megosztó további lemezt követően Kiske is kiszállt. Nem tudom, mi lett volna a bandával, ha nem igazolják le akkor Andi Deris énekest, akinek bár hangterjedelme szerényebb Kiskéénél, sokkal több különböző tónussal és érzelemmel tudja azt felvértezni, továbbá első osztályú dalszerző is.

Szerencsére sem az ő, sem a 2003 óta a csapatban gitározó Sascha Gerstner pozícióját nem veszélyeztette az újjáalakulás, így a kezdeti időszakot leszámítva mindig ötfős banda héttagúra duzzadt, három gitárossal és kvázi három énekessel. Annak idején nem gondoltam volna, hogy ennyire kitartó lesz ez a felállás, de a sors fityiszt mutatott. Azt azért hozzátenném, hogy nekem nem feltétlenül hiányzott ez az egész összeborulás, ugyanis az én abszolút kedvencem a Deris-Weikath-Grapow-Grosskopf-Kusch pentavirátus fémjelezte ’94 és 2001 közötti időszak. Sőt, hogy tetézzem a dolgokat, szerintem a Keeper of the Seven Keys part II. messze nem volt olyan jó, mint az első rész vagy a debüt Walls of Jericho! Mindettől függetlenül a 2021-es, banda nevét viselő Helloween albumra azért kíváncsi voltam, de nálam egyáltalán nem talált be, sőt! Ha rangsorolnám a nagylemezeket, valószínűleg a diszkográfia utolsó negyedében kullogna. Azért a banda iránti érdeklődésemet nem tudta megszüntetni, így már rögtön első nap belevetettem magam az új anyagba, hátha. És az a furcsa dolog történt, hogy már a nyitó Giants On The Run első pár taktusa után azt éreztem, hogy ez a lemez rendben lesz.

Az előző anyag a tartalmát nézve feleslegesen hosszúnak érződött, helyenként kifejezetten szürke, unalmas perceket okozva; kicsit olyannak tűnt, hogy felpakoltak rá mindent, ami épp kéznél volt. Persze voltak köztük szuper darabok (hogy a Golden Times miért csak bónusznóta lett, érthetetlen!), de többe nem bírtam belekapaszkodni sokadik hallgatás után sem. Egynémelyik dal ráadásul annyira elment mellettem, hogy még a figyelmem is simán elkalandozott. A Giants & Monstersre felkerülő tételeket viszont egy nagyobb merítésből válogatták ki, és okosan megálltak az 50 perc körüli játékidőnél, pár kifejezetten kompakt (értsd: négy perc alatti) szösszenettel.

A nyitány mondjuk nem ilyen, de a Deris-Hansen páros dala tökéletesen egyesíti a Helloween és a Gamma Ray (Hansen másik bandája, amit a Helloweenből való kiválását követően alapított, és ami sajnos parkolópályán van jó ideje) világát, amire a két különböző énekstílus is ráerősít. Szépen építkezik, változatos tempója és hangszerelése van, a refrénjét pedig azonnal lehet dúdolni, zseniális kezdés. A következő Savior Of The World hagyományosabb kétlábdobos power metal, de a határozottan a jobbik fajtából, ezúttal Kiske tolmácsolásában, akinek kifejezetten jól áll a kényelmesebb hangtartomány.

A lemez megjelenésének napján egy klip is kijött az A Little Is A Little Too Much-hoz, ami tipikus, fogós Deris-sláger, amelyben végre mindkét fő dalospacsirta szerepet kap! A We Can Be Gods sokkal tempósabb és nyersebb, bár a billentyűfutamok azért finomítanak rajta. A szólómunka kiváló és valahogy a Keeper lemezek hangulata is felidéződik bennük. Az Into The Sun power balladájában inkább a Deris-korszak köszönt vissza, kissé talán magasztos, de az érzelmekkel gazdagon átszőtt dal sokrétű hangszerelést kapott, Deris-Kiske párosa pedig ismét remekel. A kétlemezes kiadáson három további változata is meghallgatható amúgy.

Az elsőként kijött dal volt a This Is Tokyo, ám a slágeres refrén ellenére annyira nem kapott el a belassulós témái miatt (a klipje sem jön be, de ez a hanganyagot vizsgálva irreleváns). A lemezt egybe hallgatva amúgy szépen belesimul a környezetébe, de továbbra sem lesz nagy kedvenc. Ha már Tokió, kicsit több japán hatás talán dobna rajta. Sokkal izgalmasabb a szintén előzetesen bemutatott, 8 perc fölé kúszó Universe (Gravity For Hears), ami a lemezt záró Majestickel hasonló koncepcióban fogant: tele hangulati és tempóváltásokkal, kiváló szólókkal, néha talán kissé fölösleges témahalmozással, de hosszúk ellenére mindegyik húz rendesen. Bármelyiket szívesen meghallgatnám élőben is!

A két eposz közé került két szellősebb, kimértebb, mondhatni, rockosabb dal, ám hiába kellemes mind a Hand Of God, mind az Under The Moonlight, annyira azért nem kiemelkedő tételek (bár a szólók nagyon jók itt is) pár hallgatás után. Aztán lehet, idővel beérnek. Ellenben a csak a digipakos (vagy a kétlemezes) kiadáson szereplő Out Of Control tök jó, ebben végre Hansené a főszerep; emiatt mindenképp ezen kiadások beszerzését javaslom.

A kellemes csalódás miatt úgy gondoltam, hogy újra nekiveselkedek a ’21-es lemeznek, hátha csak rossz időben hallgattam, de nem, továbbra sem tetszik igazán. A Giants & Monsters viszont két hét eltelte után is gyakran pörög nálam, ezzel megcsillantva a reményt, hogy talán lesz ez még jobb. Sőt, eredetileg ki akartam hagyni az októberi pesti bulit, de ezek után lehet, mégiscsak elmegyek egyet tombolni, bár remélem a turnéprogram bátrabb lesz kicsit, mint legutóbb. Azt azért muszáj megjegyeznem, hogy ennél azért vannak erősebb anyagaik is, de 2013 óta végre megint az érzem, hogy a Helloweent joggal hívhatom kedvenc bandámnak. Ráadásul ezúttal is kaptunk tökgrafikákat a számokhoz, amiket továbbra is jó buli nézegetni, akárcsak az Eliran Kantor által készített gyönyörű borítót!