Demonschool

A Demonschool egy újszerű taktikai szerepjáték, amelyben a mozgás maga a cselekvés: a játékos Faye-t és kétbalkezes társait irányítva számol le az ember- és démonvilág határán tanyázó szörnyekkel, miközben egy rejtélyes sziget egyetemén próbál helytállni. A taktikai csaták, a kapcsolatépítés és a hetvenes évek olasz horrorfilmjeit idéző látvány egészen sajátos, máshoz nem igazán hasonlítható élménnyé áll össze.

Történet

A főhős Faye, egy démonvadász família utolsó sarja: egy harsány, magabiztos és kissé bolondos lány, aki a legtöbb problémáját úgy oldja meg, hogy arcon csapja az ellenfeleit. A nagyapjától örökölt, homályos jóslat egy közelgő világvégéről szól, ezért Faye beiratkozik a baljós Hemsk-sziget kétes hírű egyetemére, hogy megakadályozza a démoni apokalipszist. Útitársa a visszahúzódó, fényképezésért rajongó Namako, akiről hamar kiderül, hogy ő is egy démonvadász vérvonal utolsó tagja, még ha eleinte nem is tud róla, és Faye-t leginkább elviselhetetlen különcnek tartja.

A szigeten Faye köré apránként összeverődik egy lökött, ámde jószívű társaság, amely a Fekete Mágia Klub (Black Magic Club) néven kezd működni: itt van például Destin, a barátaiban rendíthetetlenül hívő jó fej, és Knute, az elveszett, kallódó médiumok megszállottja. A klub tagjai a professzoruktól kapják a hátborzongató feladataikat, és sorra zárják be a szigeten nyíló démonkapukat. A történet már az első óráiban sokat felvonultat a furcsaságok tárházából: jakuzaverőlegények, emlékezetüket vesztett tanárok, eltűnő diákok és egy elátkozott videókazetta is felbukkan, amely állítólag három napon belül végez azzal, aki megnézi. Ahogy a rivális démonvadászok is színre lépnek, a világvége fenyegetése egyre súlyosabbá válik. A játék pedig végig megőrzi azt a fanyar, önironikus hangot, amellyel a démoni végítélet és a suliélet abszurd keverékét tálalja.

Játékmenet

A Demonschool harcrendszerének alapötlete, hogy a hagyományos taktikai játékokból kigyomlálja a felesleges kattintgatást: nem kell külön kijelölni az ellenfelet, kiválasztani a támadás fajtáját, majd mindent megerősíteni. A játékos egyszerűen egy irányba mozgatja a karaktert, az pedig magától reagál arra, ami az útjába kerül: leüti az ellenséget, eltol egy tárgyat, vagy egyszerűen csak előrelendül. A csaták egy tervezési szakaszból állnak, amely során a lépések bármikor visszapörgethetők, majd egy látványos akciószakasz következik, ahol az összes mozdulat egyszerre, egymásba folyva játszódik le.

A mélységet a kombók, a védőbűbájok és a gyengítő hatások adják: minél nagyobb a kombó, annál hatékonyabb és jutalmazóbb a játék. A láncolatok egyedi elemi támadásokat is létrehoznak, amelyekkel kihasználható az ellenfelek gyengesége, a társak felerősítése és az ellenség legyengítése pedig megsokszorozza a sebzést. A küzdelem statisztikamentes, taktikai jellegű, és a hangsúly inkább a pozicionáláson van.

A harcok között a játék a Persona-szerű hangulatot idézi: egy egyetemi félév, nagyjából tíz hét pereg le az apokalipszisig, reggeli, déli és éjszakai szakaszokra bontva. A játékos megtervezi a csapata órarendjét, ezzel fejleszti a karakterek tulajdonságait és új képességeket old fel, az új technikák pedig megváltoztatják, hogyan viselkednek a hősök a csatatéren. Faye összesen tizennégy társsal építhet ki kapcsolatot, és a döntései befolyásolják, kihez kerül közelebb, ami a játék befejezéseire is kihat. Az élményt rengeteg mellékküldetés és minijáték színesíti: a klubház feltölthető új bútorokkal, lehet démonokra horgászni, karaokézni, főzni, vagy épp a rejtélyes szendvicstolvaj nyomába eredni.

Technikai megoldások

A Demonschool látványvilága egészen egyedi: kétdimenziós pixeles karaktereket ötvöz háromdimenziós hátterekkel, éles, kontrasztos megvilágítással, így a végeredmény leginkább egy hetvenes évekbeli olasz horrorfilmre emlékeztet. Az avatárok a manga- és illusztrációs horror nagyjainak, mindenekelőtt Suehiro Maruónak a hatását viselik magukon. A fejlesztők egy érdekes önkorlátozással dolgoztak: gyakorlatilag kitaláltak egy fiktív játékkonzolt, és annak elképzelt hardveres szabályaihoz tartották magukat, hogy a játék egységes hangulatot kapjon. A zenei aláfestés ezt a világot teljesíti ki a hetvenes éveket idéző szintetizátorokkal, kórusokkal és basszussal, ami egyszerre kelt ismerős és mégis teljesen sajátos érzetet.

A harci jelenetekben gyakran felbukkan stilizált vér, és az ellenfelek között számos torz, groteszk, egyenesen ijesztő külsejű lény akad. A játék ennek megfelelően a felnőttebb hangvételű alkotások közé tartozik.